Cenner Mihály emlékezete

Gajdó Tamás írása:
 
Egy történettel kell kezdenem, hiszen Cenner Mihály muzeológus és színháztörténész munkatársunk sosem feledkezett el megemlíteni, hogy írásának témájához milyen személyes szálak kötik. Tette ezt akkor, amikor még mindenki a tudós testtartásában, az ideológiai elvárásoknak hűen végezte kutatásait. A Magyar Színházi Intézet könyvtárában 1988-ban azzal kezdtem pályafutásomat, hogy felszólító leveleket küldtem az olvasóknak. Cenner Mihályt is könyörtelenül figyelmeztettük, hogy a nála lévő művek kölcsönzési ideje lejárt. Két nap múlva megjelent, s kissé megbántottan adta vissza a köteteteket. Nagyon udvariasan hívta fel a figyelmemet, hogy nem notórius adósa a könyvtárnak, mint annyian, s talán azt is hozzátette, hogy mivel ebben az Intézetben töltötte életét, kicsit megengedőbb is lehetett volna a könyvtár vezetője. Hát így ismerkedtünk meg, minden etikettet mellőzve. Akkor én már Bárdos Artúrral foglalkoztam, s tudtam Mihályról, hogy kapcsolatban áll a rendező Buffalóban élő özvegyével. El is hozta címét, én pedig megírtam levelem, melynek nyomán néhány évvel később hazakerülhetett a száműzött művész hagyatékából mindaz, ami megmaradt. Ha úgy tetszik, Cenner Mihálynak köszönhetően. De a Színháztörténeti Múzeumnak majdnem minden darabja Cenner Mihály révén került a gyűjteménybe. Nem beszélve a Bajor Gizi Múzeum megszületéséről: „A múzeum megnyílt, rövidzárlat, hanyag mesteremberek, anyaghiány és még száz egyéb nehézség ellenére, mert egy erős akarat a sok széteső részletet egyetlen egésszé kovácsolta össze” – írta 1952. február 12-én Cenner Mihály Gobbi Hildának. Nem gondolta még akkor senki, hogy a három emlékszoba berendezése után lesz folytatás. Mihály is csak félve vallja be a színésznőnek, hogy abban bízik, hogy egykor „ez a munka hivatása mellett foglalkozásává is válhat”.

Cenner Mihály Budapesten született 1917. október 28-án. A Pázmány Péter Tudományegyetem jogtudományi karán tanult; 1939-ben államtudományi doktorrá avatták. Pályáját 1938-ban Budapesten a főváros havidíjas hivatalnokaként kezdte. 1941–1945 között katonai szolgálatát töltötte, bekapcsolódott a Kálló Ferenc-féle ellenállási csoport munkájába. 1945-ben szovjet hadifogságba esett. 1945 júliusától ismét a budapesti Városházán dolgozott, 1946-ban polgári származása miatt „B”-listára helyezték, majd az ellenállási mozgalomban való részvételét elismerve a közjogi osztály fogalmazójává nevezték ki. 1945–1947-ben a budapesti egyetem bölcsészettudományi karán művészettörténeti tanulmányokat folytatott. 1950–1952-ben a IX. kerület anyakönyvvezetője, ahonnan polgári származása és polgári magatartása miatt elbocsátották. „Kezet csókoltam a hölgyeknek” – mesélte.

Gobbi Hilda munkatársaként 1952-ben – ahogyan már említettem – részt vett a Bajor Gizi Múzeum létrehozásában. 1953. január 1-jén pedig kinevezték az Országos Színháztörténeti Múzeum muzeológusává. 1981. december 31-én nyugállományba vonult.

 

Cenner Mihály a Bajor Gizi Színészmúzeumban, 1970-es évek. Fotó: B. Müller Magda
 
A korszakot jól jellemzi az a mondat, ahogyan intézeti pályafutását értékelte: „párton kívüliként elérve a számomra legmagasabb csúcsot, osztályvezető helyettesként vonultam nyugdíjba”.

Cenner Mihály a színháztörténet képes ábrázolásainak összegyűjtésével és feldolgozásával korszakos jelentőségű munkát végzett. A Magyar színészportrék katalógusa, 1790–1944 című összeállítása 1973-ban jelent meg; tíz évvel később adta ki a Corvina Kiadó A magyar színészet nagy képeskönyve című munkát, melyet Székely Györggyel készített.

Munkatársa volt a Színházi kislexikonnak (főszerkesztő Hont Ferenc 1969), a Budapest lexikonnak (főszerkesztő Berza László, 1987), a Magyar életrajzi lexikonnak (főszerkesztő Kenyeres Ágnes, 1967–1994), a Magyar színművészeti lexikonnak (főszerkesztő Székely György, 1994), az Új magyar irodalmi lexikonnak (főszerkesztő Péter László, 1994).

A magyar színészet hősi korszakát dolgozta fel a Magyar színészet Székesfehérvárott és Fejér megyében című munkája, mely 1972-ben Székesfehérvárott jelent meg, s könyvritkaságnak számított.

Hogy művei közül melyikre volt a legbüszkébb, nehéz volna megmondani. Ő állította össze Jászai Mari, Prielle Kornélia, Márkus Emília, Hegedűs Gyula és Tőkés Anna szerepkatalógusát. Amikor még senki sem foglalkozott Kálmán Imrével a siófokiak felkérésére „Egy élet dallama” címmel tanulmányt írt a zeneszerző születésének centenáriumán. Kabos Gyula színpadi pályafutását is ő mutatta be legelőször. Utolsó munkájában Sinkovits Imre életművét értékelte. 

 

Évtizedeken át Cenner Mihály emlékezett a Nemzeti Színház tagjainak nagypénteki kirándulásaira
a Normafa emléktáblájának koszorúzási ünnepségén
 
Az igazi szerelem, persze a Szőke Csoda maradt. Nehéz szívvel kell tudomásul vennünk, hogy nem adatott meg Mihálynak, hogy reprezentatív albumban adja közre Márkus Emíliáról – ő úgy mondaná – Emmuciról szóló írását, a birtokában lévő dokumentumok és ereklyék reprodukcióit.

Enyedi Sándor fájdalmasan jegyezte meg, amikor szóba került a mai emlékezés, hogy Mihályt nem vették igazán komolyan, pedig pusztán azzal is milyen értékes munkát végzett, hogy kifaggatta az idős színésznőket. Magam is úgy gondolom, hogy az életmű-interjúk elkészítése – különösen a színházi világ megértéséhez, megismeréséhez – elengedhetetlen, ám azok, akik Cenner Mihályt igyekeztek a színésznőkért rajongó, egykori autogramgyűjtő gyerekként meghatározni, elfelejtették felütni A színház világtörténete című kötetet. A magyar színháztudomány egyik legnagyobb szabású vállalkozásában ugyanis Mihály írt azokról a témákról, melyekkel akkor senki sem foglalkozott: Be kellett ásnia magát Németalföld, Norvégia, Svédország, Finnország színháztörténetébe. De ott találjuk nevét az 1962-ben kiadott Magyar színháztörténet című kézikönyvben is, tagja volt a kötet szövegét jegyző színháztörténeti munkaközösségnek.

Könyveivel, tanulmányaival, rádió- és televízió-szerepléseivel, kiállításaival, szakcikkeivel, élete végéig a magyar színháztörténet szolgálatában állt – írtam róla 2002-ben a Magyar múzeumi arcképcsarnok című kötetbe. Büszke volt rá, hogy élete során másfél ezer előadást tartott szerte az országban. Emléktáblákat, síremlékeket avatott. Beszélt temetőben, évente a Normafánál, a Nemzeti Színház hűlt helyén a Blaha Lujza téren, a Várszínházban, Kelemen Lászlóék első magyar nyelvű előadására emlékezve. Ha színháztörténeti kérdések kerültek szóba, mindenki Cenner doktort akarta.

 

Cenner Mihály Sütő Andrással
 
Csiszár Imre, Jókai Anna, Cenner Mihály, Lovas Ildikó
 
A Bajor Gizi Színészmúzeumban utolsó nagyszabású munkájaként 1990-ben ő rendezte be Gobbi Hilda emlékszobáját. Bizonyára furcsállná, hogy ezt a szobát már csak az interneten, lehet megtekinteni. S talán azon is meglepődne, hogy immár az ő képe is kiállított tárgy, hogy kiállítóból kiállított lett…

Élete utolsó évtizedében – 2001. december 3-án hunyt el – kapcsolata az Intézettel egyre lazább lett, munkánkat azonban továbbra is jó szívvel segítette – tanácsokkal, telefonszámokkal, kapcsolatokkal. Gyakran hozott fényképet is, ha éppen nem volt nekünk – házi gyűjteményéből. S ebből a házi gyűjteményből állította össze 1991-ben Emlékkönyv a magyar színészet 200 éves évfordulóján című kiadványt. Bár kiadóként az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet szerepel, úgy emlékszem a nyomdaszámlát Mihály fizette. Mindezt csak azért mondtam el, mert egész életében szerényen, segítőkészen állt mindenki rendelkezésére. Mások embereket, kurzusokat szolgáltak kitartóan – ő a színházi emlékezet ébrentartására tette fel életét. Ha valaki kételkedne benne, hogy eredményes volt-e tevékenysége, gondoljon arra, hogy a színháztörténeti tárlatoknak ma is azok a tárgyak állnak a középpontjában, melyeket Cenner Mihály gyűjteményezett, s nem telik el olyan nap a múzeumban, hogy ne hívnánk segítségül valamelyik művét. 

 

 

Cenner Mihály nyugdíjazása napján távozik a Színházi Intézetből, 1981
 

Korábbi bejegyzések

 
 
 
 
Share