Czékmány Anna:


Múltjában él a nemzet(i)"


A Nemzeti Színházak egy rövid története

 

"Mélységesen mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?"

 

A Nemzeti Színház(ak) története első pillantásra hálás témának tűnhet, ha a kereső mezőbe beírva csodáljuk a megtalált kimerítően részletes előadás adatlapok, kritikák, fotók imponálóan magas számát. Az adatbázis által felkínált lenyűgöző mennyiségű forrásanyag a rendszerezésükre hivatott megközelítési módok tucatjait is felkínálja pusztán azzal, hogy például műsor, korszak, emblematikus színészutak alapján tovább mélyíthető a vizsgálódás. Az elbizonytalanodás egyetlen oka, mely beárnyékolja az adat- és szempontbőség okozta eufóriát, hogy a találatok mégoly felszínes végiglapozása is tolakodóan megválaszolandóvá teszi a közhelynek ható kérdést: mit tekintünk nemzeti színháznak, pontosabban mitől lesz egy színház nemzeti. A kereső mező egyértelműnek ható szókapcsolata több értelműként problematizálódik a több száz találat fényében. Az adatbázis explicitté teszi az egyszerű jelzős szerkezet értelmezésében, értelmezhetőségében megbúvó hiányokat, a reflektálatlan, homályos kánon alapján körvonalazott jelentésmezőt. A Nemzeti Színház egész biztosan nem az egyetlen, de talán az egyik legjobb példája annak mikor a rendelkezésre bocsátott anyag bősége egy "fogalom" tisztázását indukálja. A fogalom szó használata jelen esetben nem ügyetlen pongyolaság, hanem annak jelzése, hogy a Nemzeti Színház mindig mást jelentett, mint bármely más színház. Jelen szöveg célja, hogy érintőlegesen vázolja e fogalom egyik megközelítési lehetőségét, hangsúlyozva, hogy a lehetséges szempontrendszerek száma, hasonlóan a MONARI adataihoz, szinte végtelenül bővíthető.

A Nemzeti Színház fogalom vizsgálatának egyik, szinte evidensen, kínálkozó szempontrendszere ha a szókapcsolatot jelzőjének, a nemzeti fogalom történeti változását, nemzet, nacionalizmus értelmezési lehetőségeit kísérjük figyelemmel, jelen textusban elsősorban a foucaulti szempontrendszert és annak terminuskészletét hívva segítségül a vizsgálódáshoz. Hangsúlyozva hogy az alábbi szöveg célja semmiképpen nem komplex hatalom-fogalom történet megírása, sőt még csak elnagyolt vázolása sem, hanem egy lehetséges megközelítésmód jelzése, az adattenger egyfajta rendszerezése, értelmezése felé tett lépés, ha tetszik narratívikus összefűzésére tett erőfeszítés, mely nem is első e sorban.

A fehér folt

Ahhoz, hogy a fogalom változása - ha vázlatosan is de - követhetővé váljon elengedhetetlen a MONARI-időszámítása előtti kor(ok) vizsgálata. Hiszen az első Nemzeti Színház, megalapításakor Pesti Magyar Színház, keletkezésének hatalom-politikai, társadalmi, kulturális kontextusának jelzése nélkülözhetetlen e - mint a későbbiekben kiderül - meglehetősen traumatikus történet szövegezéséhez.[1]

"A színház nem eredeti talajából kinőtt virága a magyar kultúra flórájának. Idegen talajból átültetett növény, mint kultúránk nem egy más intézménye. Nem is belső művészi szükségérzetből, a magyarság színjátszó ösztönéből lett, inkább az Európához való kultúrális asszimilálódás szükségére eszmélt nemzet önérzeti igényéből, hogy létrehozza mindazokat az intézményeket, amelyek a művelt külföldön mint a műveltség eszközei és ismertető jelei szerepelnek. Egyenlőnek lenni a nyugattal, meghonosítani eredményeit, utólérni színvonalát, - ez lett a jelszó a XVIII. század végétől fogva. (...) Drámánk sem azokból a misztériumokból, moralitásokból, iskolai drámákból alakult ki, melyeket az irodalomtörténet emleget, hanem a XIX. század elei német, főleg bécsi színházak műsorából. (...) A közönségnek az a kis része, melynek volt némi színházi műveltsége, Bécs és még inkább Pest német színházában szerezte, ott tanult meg színielőadásokat nézni." Schöpflin Aladár Rédey Tivadar Nemzeti Színházról írt történeti munkájának recenzió-nyitása több szempontból is tanulságos. Egyfelől implicit vagy explicit módon jelzi, hogy milyen társadalmi, kulturális, politikai erőmezőben jött létre az első Nemzeti Színház, másfelől - és jelen szöveg számára ez leglényegesebb megállapítása - a nemzeti színházat, mint a XIX. században sajátosan új és paradox fogalmat értelmezi, mely a XVIII., XIX században kibontakozó nacionalista törekvések egyik "melléktermékeként" jött létre. Valóban a XVIII. század végén, illetve XIX. első felében egy új, a hatalmi narratívákat alapvetően megváltoztató fogalom jelentkezett - némi késéssel Nyugat-Európa után - Közép-Európában. A nemzet, mint identitás, közösség és állam szervező elv megjelenése ez időre tehető. Gomba módra szaporodtak Közép-Európában a Nemzeti előtaggal felvértezett építmények - múzeum, színház, hogy csak két példát emeljünk ki - azzal a céllal, hogy az új kohéziós erő legitimitásáért harcba induljanak. Az új intézmények fő célja a nemzet, mint fogalom és mint határszervező elv megszilárdítása, illetve a nemzet gazdaságának prezentálása/reprezentálása volt. A Nemzeti Színház - e rövid, témafelvető tanulmányban talán megbocsáthatóan leegyszerűsítetten - tehát az ekkor születő nacionalizmus egyik lényeges médiuma volt, mely hathatósan képviselte a formálódó hatalmi struktúra meghatározó alapvetéseit. Azonban a több nyelvű, nemzetiségű birodalom és később az Osztrák-Magyar Monarchia részeként e törekvés sajátos módon érvényesülhetett.

Ugyanis - hogy csak a legtranszparensebb sajátosságokat emeljük ki - a fizetőképes arisztokrácia kedvelt nyelve a német volt, hiányzott a tehetősebb polgári réteg (ha volt is szintén zömmel német ajkú volt) és Pest városában 1812 óta működött egy 3200 fős, állandó, német nyelvű kőszínház. A Schöpflin idézet jelzi továbbá a vándorszínészet, mint hagyomány meglehetősen problematikus értelmezhetőségét, illetve a magyar nyelvű színirodalom hiányát vagy elsősorban bécsi minták alapján tájékozódó út- és szókereső jellegét.

Ezen okok még diszkrét különállóságukban, komplex kontextusrendszerükből kiragadva is meggyőzően magyarázzák, hogy az első pesti magyar nyelvű kőszínház a nemzeti megmaradás egyik bástyájaként értelmeződött, létrehozása, fenntartása, műsorpolitikája nemzeti üggyé lett. Az előbbi mondat engedett a csábításnak és eltérve a szöveg célkitűzésétől a nemzet, nemzeti fogalmat problémátlan és adott jelentésű jelzőként, az egymásra épülő változó kánonok palimpszesztként rétegződő közhely-fogalmaként használta, kikerülendő, hogy vállalkozzon a nehéz és folytonos újraírást, reflexív vizsgálatot igénylő feladatra a fogalom akkori jelentésmezejének körülhatárolására. Hiszen a XVIII., illetve részben a XIX. században is a nemzet, nemzeti fogalmak igen képlékeny jelentés tartománnyal rendelkeztek, egy éppen formálódó hatalmi struktúra kulcsszavaiként működve. A nyelvi, etnikai elvek mentén szerveződő állam, kultúra idegen nóvum volt a korban hazánkban, így a Nemzeti Színház is kissé rejtélyes, ám a formálódó hatalom szempontjából lényeges intézményként született. A Nemzeti Színház egyfelől az új hatalmi terminusok legitimitását volt hivatva reprezentálni, úgy természetesen, hogy adott esetben maga alakította ki e beszédmód milyenségét, másfelől meghatározó helyszínt teremtett a felvilágosodás alapvető értékeinek, gondolati rendszerének bemutatásához, megerősítéséhez és terjesztéséhez. (A felvilágosodás egy objektivizált, idealizált nézőpont létrehozásával kialakított egy adottnak és változtathatatlannak deklarált kánont, mely a folyamatos fejlődés elve alapján hierarchizálódott.)

A Nemzeti Színház tehát, mint a formálódó értelmezésű nemzet színháza nemcsak a hatalom szótárának új terminusait autorizálta, illetve esetenként körvonalazta, hanem egy értékalapú, fejlődési norma egyik legfontosabb intézményévé, mondhatjuk szimbólumává is vált. Működését olyan axiomák formálták és határozták meg, mint példamutató érték, mind a drámai irodalom, mind a színjátékmód, mind a színrevitel tekintetében, felelősségteljes "hagyományőrzés", az objektív normarendszer által méltónak deklarált újítások meghonosítása. Ezen alapvető kritériumok elgondolkodtató, hogy ismerősen csengenek a kortárs - Nemzeti Színházzal foglalkozó - diskurzusokból is.

A fentebb jelzett anomáliákat döbbenetes erejű gesztusban sűríti össze a Nemzeti Színház mindenkori épületének létrehozás/kiválasztás-története, mely egyfajta időről időre szinte traumatikusan visszatérő motívumként vonul végig az azóta eltelt bő másfél századon. Az 1837-ben megnyitott Pesti Magyar Színházat az akkori városhatáron kívül építették (meglehetősen kétes hírű környéken, ivók és nem létező utak szomszédságában) és ideiglenes hajléknak szánták a nemzet színháza számára, szebb helyen reprezentatívabb épületet álmodtak az intézménynek.

Az ideiglenes épület közel hetven év elteltével tűzveszélyessé vált és lebontásra ítéltetett. A Nemzeti Színház társulata átköltözött az alig néhány száz méterre a XIX. század második felében felépült Népszínházba, ismét ideiglenesen.

A második, a név hordozta fogalmi körrel leginkább azonosított ideiglenes Nemzeti Színházat 1964-ben a metróépítés sztatikai igényeire hivatkozva felrobbantották.

 

Múlt

Ez utóbbi dátum átvezet minket a létező szocializmus rendszerébe, melyben a nemzet, nemzetiség fogalmak, így szükségszerűen a Nemzeti Színházé is - a robbantás gesztusából következtethető módon - alapvetően újraértelmeződtek. Ahhoz, hogy e viszonyulás, ha mégoly vázlatosan is, de körvonalazhatóvá váljon szükségszerű jelezni az e szempontból talán legmeghatározóbb alapvető sajátosságát a Kádár-rendszernek.

Az 1950-es évek második felében formálódó rendszer a jelen speciális felfogása alapján ragadható meg leginkább. A jelen akkori fogalma egyszerre hordozta a múlt felszámolását, a jövő jelenné mállasztását és volt emblematikus centruma a mindennapi életet alapvetően meghatározó sajátos világszemléletnek és életvitelnek. A Kádár-rendszer egyik meghatározó sajátossága tehát a jelenbe zártság kiépítése volt. "Az állandó jelen világa volt ez; nem volt ideje semminek." - írja György Péter Kádár köpönyege[2] című tanulmánygyűjteményében. A folyamatos jelen konstrukciójának megalkotása elemi érdeke volt a hatalomnak, hiszen minden olyan kérdés, amely a rendszer múltjára, vagyis legitimitációjára vonatkozott veszélyeztette annak fenntarthatóságát, fennmaradását. Így létrejött egy olyan politikai, társadalmi, kulturális struktúra, mely "otthonossá" tette a mindennapok jelenét és veszélyt jelentett minden olyan gesztus számára, mely - szétfeszítve ennek a szűkös térnek és időnek a korlátait - "kívülről" jelenítette meg, értelmezte azt.[3] A Kádár-rendszer jelenbe metszett valósága volt az egyetlen érvényes valóság.

A fentiekből tehát körvonalazható egy olyan hatalmi struktúra, mely múlttalanul és jövőtlenül a jelen totalizáló megjelenítésére és értelmezésére fenntartotta magának a jogot. A vulgáris történelmi időfelfogás, mely kronologikus, lineáris sorba szervezi a történéseket és a felvilágosodás normarendszerének megfelelően kikövetkeztethetőnek deklarálja a fejlődési vonalon meghatározható jövőt a struktúrát veszélyeztető nézőpontot jelentett a létező szocializmus számára, hiszen múlt és jövő képe is mondhatni tablókép-szerűen redukált volt e hatalmi rendszernek és lényegében egyetlen célt szolgált: a hatalom megkérdőjelezhetetlen legitimitásának szövegezését.  

A hatalom által módosított időfelfogás szükségszerűen átalakította a Nemzeti Színház politikai, társadalmi, kulturális státusát.

A kommunista diktatúra számára érzékeny szimbolikus csomópontot jelentett ez az épület, egyfajta A XIX. századból örökölt nemzeti identitástudat kapcsolódott hozzá, a nemzeti identitás őrzésével pedig szükségszerűen összekapcsolódott némi distancia fenntartása a mindenkori hatalomtól, a múlt és a jövő létező idődimenzióként történő kezelése, a jelenbe fagyott kommunista mindennapok határainak bár nem konfrontatív elutasítása, de szükségszerű feszegetése.

A felrobbantott Blaha Lujza téri helyett a Nemzeti Színház harmadik hosszútávúan ideiglenes helye a Hevesi Sándor tér, Budapest egyik legjellegtelenebb és eldugottabb tere lett.

 

Jelen

Bár a MONARI-adabázisban jelenleg 1989-ig, tehát a rendszerváltás évéig kereshetőek anyagok, de talán nem érdektelen a Nemzeti Színház jelenkori "történetéből" is kiemelni néhány epizódot, annál is inkább, mert mint fentebb utaltam rá számos tanulságos párhuzam állítható az elmúlt korok N/nemzeti felfogásával, illetve e rövid jelen-kitekintés jelzi az adatbázis fejlesztésének egyik legnehezebb, de talán legfontosabb lehetőségét: a kortárs adatok elektronikus gyűjtését és rendszerezését. Jelen szövegnek nem célja, de talán megkerülhetetlen kötelessége, hogy felvetésként foglalkozzon azokkal a lényeges problémákkal, melyek explicitté válnak ha a gyűjtés és vizsgálódás a jelenre fókuszál, hogy csak két sarkalatos nehézséget emeljünk ki: a filológus, illetve a történész nem ringathatja magát abba a hitbe, hogy valami lezárt struktúra legfontosabb vonásaira, így meghatározó tendenciáira rálátása lehet és ez alapján túlnyomórészt implicit feltevésként objektív történet létrehozására törekedhet. A jelenkori történetek nyugtalanító egyértelműséggel mutatják meg saját szabdaltságukat és a szakemberek felelősségét. A felvilágosodás, pozitivizmus reflektálatlan szempontrendszereinek alkalmazása csődöt mond a jelen vizsgálatánál és nyilvánvalóvá teszik a történészi munka részben fiktív jellegét, a szelektálás és a kombináció egyéni döntését.

Visszatérve eredeti célkitűzésemhez az eddigiekben is követett módszer alapján elsőként a kortárs hatalmi diskurzus nemzet, nemzeti szavának értelmezési erőmezejét jelzi a szöveg, azzal a céllal, hogy a Nemzeti Színház fogalmára is érvényes állításokat fogalmazzon meg.

"A ,,nemzeti" diszkurzusa a posztszocialista társadalmaknak (...) központi jelentőségű szimbolikus arénája (...) a csatározások egyrészt konkrét történeti események és szereplők értékelésére és átértékelésére irányulnak; másrészt viszont elvont társadalmi kategóriákkal (mint pl. a nemzeti identitás) foglalkoznak. Az alapvető - bár sokszor elvont vagy indirekt formában megfogalmazott - kérdés azonban mindig a múltra, a történelemre és az emlékezetre irányul, mégpedig azzal a meghatározott céllal, hogy a múltnak egy olyan imaginárius képe kerüljön megjelenítésre, ahonnan ,,egyenes út" vezet a jelen politikai rendszerhez."

Az idézett szöveg jól példázza, hogy a létező szocializmus rendszerének változása után a nemzeti szó értelmezése kulcsfontosságúvá vált a kialakuló új társadalmi, kulturális, politikai hatalmi struktúra legitimációja, értelmezése és autorizálása szempontjából, egyfajta szimbolikus csomóponttá, mely mutatója, hogy a posztszocialista társadalmak kontextusában milyen összefüggések léteznek és működnek kulturálisan mintázott világképek, szimbolikus konstrukciók, ideológiák, a társadalmi renddel való elképzelések és politikai folyamatok között. A Nemzeti Színház fogalmának rendszerváltás utáni alakulása - az absztrakt fogalom elgondolása, esetünkben szerencsére és szerencsétlenségre egyaránt, könnyen "tárgyiasítható" az épület történetének vázolásával - egy kicsiny, ám transzparens metszete a komplex erőmezőnek, melyben a nemzeti fogalom folyamatosan újra/átírva értelmeződik.

A Nemzeti Színház épület-története emblematikus módon mutatja be azt a folyamatot, melyben az önmagukat pozicionáló hatalom-struktúrák értelmezik a nemzet, nemzeti fogalmat és ezzel természetesen önmaguk kulturális, politikai, társadalmi kötöttségeit, kötődéseit.

A rendszerváltás évében adta ki az MTI a következő hírt:

"1989. május 16., kedd

Hivatalosan meghirdették az új Nemzeti Színház épületterv-pályázatát azon a sajtótájékoztatón, amelyet Szinetár Miklós kormánybiztos - több szakemberrel együtt - tartott kedden a Parlamentben. Ugyancsak kormánydöntés volt - mondotta -, hogy még az idén ki kell írni az építészeti pályázatot, és év végéig el kell dönteni, ennek alapján hová épüljön az új Nemzeti Színház. Olyan színházi kulturális központot képzelnek el - fejtette ki Szinetár Miklós - amely az egész magyar nyelvű színjátszás központjaként működne, Marosvásárhelytől Torontóig minden magyar nyelvű színháznak otthont adna. Úgy vélte azonban, ha az építkezés jövőre nem kezdődik el, és 1995-re, a világkiállításra nem fejeződik be, akkor a Nemzeti Színház ügye ismét lekerül napirendről."

A fenti hír-szövegrészletben mindazok a lényeges tematikus csomópontok felbukkannak, melyek alapvetően meghatározzák a Nemzeti Színház "kortárs" történetét. Egyfelől az újonnan formálódó hatalom szándékát arra, hogy a Hevesi Sándor térre száműzött Nemzeti Színházat saját struktúrája alapján újrateremtse, ezzel is deklarálva az általa képviselt szimbolikus rendszer érvényességét és dominanciáját. Másfelől a Nemzeti Színház feladataként jelölődik ki, hogy jelképezzen valamifajta, közelebbről lényegében soha meg nem határozott nyitott, ám mégis a XIX. századi értelemben vett nemzeti jelleget.

A Nemzeti Színház épület történetének következő, kortárs fejezete - nem épül meg 1995-re - hogy kezdetét vette az Erzsébet-téri rémtörténet. Hosszúsága és az álláspontok, elképzelések elképesztő variabilitása, instabilitása miatt ebben a szövegben nem rekonstruált folyamat szüzséje: a téren 1997-ben elkezdett alapozási munkákat leállították, hogy a gödörből mélygarázs vagy hangversenyterem legyen és a Nemzeti Színház új helyét a Városligetben határozták meg, történt mindez 1998 és 2000 között.

A Nemzeti Gödör létrehozás explicitté tette, hogy a demokratikus hatalom erői is részt kérnek a Nemzeti Színház fogalmára rakódott történelmi aurából, kihasználva a Nemzeti Színház fogalmának nehezen meghatározható  értelmezői hagyományát, anélkül, hogy a nemzet, nemzetiség fogalmával mélyebben és széles körben foglalkoztak volna. E gesztus szükségszerűen együtt járt a múlt újraértelmezésével, azoknak a tényeknek, közöttük tételezett viszonyrendszereknek, esetenként a hozzájuk kapcsolható emocionális tartalmaknak a verifikálásával, melyek lehetővé tett a fogalom szimbolikus, a tér és épület fizikai kisajátítását.

A Nemzeti Színház 2002-ben nyitotta meg kapuit. Az épületet ezúttal nem ideiglenesnek tervezték. A nyitóelőadás kritikai visszhangjában legtöbbet használt szavak: hagyományőrzés, a múlt tisztelete, haladó hagyományok.

 

 

 



[1]              Haydn White a történetíró szerepeként az értelmezések pluralitásának hangsúlyozását és e sokszempontúság védelmezését definiálja. Figyelmeztet arra, hogy a traumatikus történelmi szituációk egyik legveszélyesebb "kezelési módja", ha egységes, kényszerítő erejű narratívába szervezzük az adott történéseket, hiszen ezzel mintegy hatalmat gyakorlunk azok felett és eseménysorainak, illetve jelentésének rögzítésével megakadályozzuk, hogy a társadalom maga, kreatív módon, mindig újraalkotva (ki)írja azt. E totalizáló narratívumok egy másik sajátossága, hogy a veszteséget máshová helyezik és ezen eltolódások később traumatikus szimptómákat eredményezhetnek. Az igazságra és egyedüliségre törekvő elbeszélések olyan jelentéseket törekednek rögzíteni és autorizálni, melyek ezután ellenállnak a társadalmi gondolkodás revelatív erejének és az okok és okozatok rögzített rendszerével bénítják annak működését. Hiszen olyan történelemképet fixálnak, mely két szempontból is erősen megkérdőjelezhető: egyfelől kizárólagosságra törekvésük lehetetlenné teszi a dialógust az eltérő történészi interpretációk között, másfelől munkahipotézisük, miszerint léteznek ilyen narratívák megakadályozzák a múltértelmezés játékosságának, szintén dialogikus voltának felszínre törését. White meglátása szerint a cél megszüntetni "az események realisztikus reprezentációjának igénye során fellépő fenyegetést, és lehetőséget biztosítanak a gyászra, mely egyedüliként alkalmas terhének megkönnyítésére."[1]

[2]              György Péter: Kádár köpönyege. Budapest, Magvető, 2005. 52.

[3]              "Ha valaki a társadalmi rendszerre kívülről tekintett, elkerülhetetlenül a legitimitás kérdését feszegette, ezért e tekintetben a hatóság nem ismert, s nem ismerhetett irgalmat." I. m. 50.