OSZMI-PODCAST - "Latinovits Zoltán rendezni akart és társulatot vezetni" - online beszélgetés

Bővebben

FIGYELEM! Október 23-án a Bajor Gizi Színészmúzeum ingyenesen látogatható!

Bővebben

PINCÉTŐL A PADLÁSIG - esti villaséta a Bajor Gizi Színészmúzeumban.  2021. október 22.

Bővebben

JANOVICS JENŐ ÉS A NÉMAFILM - beszélgetés vetítéssel. BGM, 2021. október 28.

Bővebben



 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Latinovits Zoltán: Önarckép, 1954
Lelőhely: PIM-OSZMI Képzőművészeti gyűjtemény, ltsz. 2011.56.1.
Anyag: papír
Technika: akvarell
Méret: 29,3 x 42 cm
 
Latinovits. A színészkirály. Negyvenöt éve halott, mégsem taszították le a trónjáról. Csupán négy és fél évtizedig lángolt üstökösként, mégis maradandó nyomot hagyott a magyar színházművészetben. Megosztó személyiség volt életében a színházi szakmában: nem tűrte a hozzá nem értést, a középszerűséget, a tehetségtelenséget. Megosztó személyiség maradt halálában is a közönség körében: művészetének fennmaradt emlékeiben – filmjeiben, színházi felvételeiben, szavalataiban – a rajongók a legnagyobb színészi átélést csodálják, míg mások csak a modorosságról beszélnek. Színészi pályájáról, alakításairól, emberi nagyságáról és gyarlóságáról komoly szakemberek és amatőrök köteteket írtak. Születésének kilencvenedik évfordulóján életének egy köztudott, mégis kevéssé ismert szakaszának emlékeit mutatjuk be. 
 
Latinovits Zoltán nagy kitérővel jutott el a színpadig. Gimnáziumi előadásban látta őt Bajor Gizi, aki – a történet számos verziója szerint – azt tanácsolta a fiatalembernek (személyesen vagy üzenve), hogy válassza a színészi pályát. Ezek után „a Színművészeti Főiskolára adtam be a kérvényemet, de aztán a felvételire különböző okok folytán nem mentem el. […] Jobb volt a békesség” – írja 1973-ban a Ködszurkáló című kötete önéletrajzi fejezetében. Édesanyja kívánsága volt, hogy kenyérkereső szakmát tanuljon: végül az építészetet választotta. Arisztokrata származása és a Gundel-család nagypolgári múltja miatt azonban a Műszaki Egyetem nem várta tárt kapukkal. Az érettségit követően asztalostanonc, majd hídépítő munkás lett. Így mosta tisztára káderlapján a csak a rendszer által látott foltot. Talán az anyai jótanács hatására – 1951-ben már a következőket írta az egyetemnek szánt önéletrajzában: „Régi vágyam teljesülne, ha magasabb fokon szolgálhatnám az 5 éves tervben virágzó ipari országgá formálódó hazámat az építész pályán”. [1.]
 
Ezt követően öt évet töltött el a Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán. A Ködszurkálóban az egyetemet szinte nem is hozta szóba. A segédmunkás évekről írva így láttatja az intézményt: „A Műszaki Egyetem még könyörtelenséggel várta haverjaimat lombikok és rajzasztalok mellé. A komor-szürke Műegyetem, amit Hauszmann kegyelmes úr tervezett cvikkeres fegyelemmel”. Mégis „Hauszmann kegyelmes úr foltos egyetemének” hallgatója lett.
 
Latinovits Zoltán: Középváros főtere
PIM-OSZMI Képzőművészeti gyűjtemény, ltsz. 2011.62.1. Anyag, technika: papír, akvarell. Méret: 33,8 x 20,7 cm
 
Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet több, mint százhúsz rajzot őriz az egyetemista Latinovits Zoltántól. Ennek nagy része iskolai feladat: alakrajzok, férfi- és női aktok, csendéletek, formatanulmányok, különböző korszakok építészeti részleteinek rajzai építészettörténeti stúdiumokhoz, mezőgazdasági, ipari és lakóépületek műszaki rajzai, városrészletek és rendezési tervek. Mindegyik magas színvonalon, komoly rajz- és szaktudással kivitelezett alkotás. Ezek közül is kiemelkedik a „Pontház” sorozat 22 lapja, amely a korszak még modernizmussal keveredő szocreál stílusában mutat egyedit, a „Tóparti városközpont” két terve, amely a természet és építészet egymásra utaltságának nagyszerű példája, vagy a „Középváros főtere” című látvány- és metszetrajzai. Utóbbiakon az aláírások melletti számozásából – IV/2 – arra következtethetünk, hogy a negyedik évfolyam második félévében készültek. A mai szemmel is kifejezetten modern, újszerű, nagy üvegfelületeket használó épületek megelőzni látszanak korukat. Az ezekhez hasonló tervei miatt írhatta a pályaelhagyó mérnökről Molnár Gál Péter: „Professzorai mint az évfolyam egyik legtehetségesebb növendékére emlékeznek rá; sajnálkozva emlegetik, milyen veszteség érte az építőművészetet azzal, hogy Latinovits a színházművészethez pártolt.” [2.]
 
Latinovits képzőművészeti tehetsége nem volt titok a család számára. Édesanyja Hegyi Bélának adott interjújában így emlékezett: „Fiatal korában piktorkodott. Sajnos 1956-ban sok festménye elveszett. […] Egyszer-egyszer komolyan gondolta, hogy hátat fordít a színészetnek és festeni fog.” [3.] Ennek fényében érthető, hogy a gyűjteményben személyesebb hangvételű alkotásokat is találunk. Oldott hangulatú, impresszionista tájképek a Balatonról, a boldog gyermekkori nyarak helyszínéről, „ahol csak a szél volt, a víz és az ég és a mólók védő karjai. Olyannak tűnt az élet, mint a nagyvíz, mikor elhagyja a hajó a móló megnyugtató anyai simogatását, és az emberre hirtelen rátör az út hossza, az idő múlása, valamint más irányú és változó szél, a tarajos hullámok, az ismeretlen.” [4.] Ezek között felbukkan a szemesi nyaraló ceruzarajza, akvarellen a Szigligeti kitérő, Naplemente Tihanynál, békésen ringatózó csónak és vihar a tavon: a sötéten elfolyó fellegek épp elnyelnek egy parthoz menekülő vitorlást… Napfény és árnyék.
 
Latinovits Zoltán: Vihar a Balatonon
PIM-OSZMI Képzőművészeti gyűjtemény, ltsz. 2011.95.1. Anyag, technika: papír, akvarell. Méret: 35 x 25 cm
 
A fennmaradt kollekcióban arcképeket és önarcképek is fennmaradtak. Ezek között a legjelentősebb egy 1954-ben készült akvarell, ahol a 23 éves fiatalember néz szembe saját magával. Nem idealizál, nem akar tetszeni. Szinte érzelemmentesen tekint a nézőre. A posztimpresszionistákat, Paul Cézanne stílusát idéző alkotáson az arc egyik fele árnyékban marad – a szürkés-kékes arcfél az egykedvűség komorságát hangsúlyozza. A fiatal arcon nem látszik a hevület, amely néhány évvel később az egyik legjelentősebb magyar színésszé tette.
 
Latinovits az egyetemi évek alatt sem szakadt el a színháztól, játszott a MÁVAG, a Műegyetem és Népművészeti Intézet amatőr színjátszó csoportjaiban. 1953-ban megjelent az első, alakítását méltató kritika. 1955-ben már terhesnek érezte az egyetemi kötöttségeket, de a család és színházi mentorai is ragaszkodtak a diploma megszerzéséhez. Így 1956-ban diplomával a kezében – melyre a Ködszurkálóban büszkén emlékszik – indult el a színpad felé, hogy segédszínészből az ország egyik legismertebb művésze legyen. A rajzolás-festés azonban később is része maradt életének. Kedvtelésből akvarelleket készített, színházi próbák, filmfelvételek szüneteiben karikatúrákat skiccelt fel kollégákról, pillanatokról.
 
Latinovits Zoltán: Fortuna utca 17. homlokzata, egyetemi pecséttel (műszaki rajz)
PIM-OSZMI Képzőművészeti gyűjtemény, ltsz. 2011.77.1. Anyag, technika: papír, grafitceruza. Méret: 30,7 x 42,7 cm
 
Ami ez után következett, már színháztörténet. Debrecen–Miskolc–Debrecen–Budapest–Veszprém. Hat év alatt három városban harminc albérlet. A segédszínész első főszerepe. Rómeó Miskolcon, ahol „a tündérkönnyű szerelmi száguldás, a lobogó hevület helyét sokszor a töprengő, viaskodó szerelmi-küzdelem foglalta el”. Rómeó a Magyar Rádióban: első rádiószereplés szerelmével, Ruttkai Évával, a Tündérkirálynővel, az örök társsal. Majd a Vígszínházban, ahol „kamasz Rómeója férfivá érett, s a végső pillanathoz már bölcsen és bátran érkezett el, mint aki mindent tud a világról, még azt is, mikor érdemes az életnek véget vetni…”. A Mario és a varázsló a Körszínházban, ahol a „körkörös játék középpontjába olyan varázslót, olyan Cipolla lovagot állít, akinek visszataszító démonisága egy nagy alakítás élményével, s egy emberellenes rendszer pszichológiájának leleplezésével ajándékoz meg egyszerre”. Tóték a Thália Színházban, ahol az őrnagy „Latinovitsból »a rontás« áradt, az önmaga elpusztításának és a mások megsemmisítésének belső parancsa”. A Liliom Kecskeméten, ahol „Latinovits nem a figura szívhangjainak irányában építkezik: a realista Liliom, mintha Molnár Ferenc szociális érdeklődésű tárcáiból lépett volna ki, társadalmi harag, az igazságtalanságok felett érzett düh szorult benne daccá.” Az ügynök halála Veszprémben, ahol „Egy skizoid Loman ez, aki tudja, hogy menthetetlenül letűnt világot képvisel, tudja, hogy vége van, és mégis a diadalt hazudja magának és családjának. Ebben a hazugságban erő van és erkölcsi fölény. Kitartás ez a végsőkig egy vesztett ügy oldalán, egy tisztességesebb életforma mellett, amelynek nem szabad eltűnni, s amely majd vele együtt száll végleg a semmibe.” [5.]
 
Latinovits Zoltán: A balatonszemesi ház
PIM-OSZMI Képzőművészeti gyűjtemény, ltsz. 2011.91.1. Anyag, technika: papír, grafitceruza. Méret: 30 x 21 cm
 
1976. június 4-én a boldog gyermekévek helyszínén a történet véget ért. És jöttek a barátok, ellenségek, ismerősök és ismeretlenek, hogy megfejtsék a színészként megélt két évtized titkát. Források és legendák, tények és szóbeszédek töltik meg a róla szóló köteteket. A titok egyik megfejtése talán ez: „Latinovits Zoltán élete, művészete azt a harcot érzékelteti, amit az ember vív, hogy átívelje az adott sorsa és a lehetőségei között feszülő partokat. Így tekinthetjük őt valamiféle hídverőnek. (Pontifex!) És igen, mindenekfelett a tehetség erejével építőnek. Hiszen szakmája szerint is építész volt.” [6.]
 
A Színészkirály, a kihunyt üstökös ma valóban az űrben száguld, együtt a Tündérkirálynővel. 2012-ben magyar csillagászok egy-egy kisbolygót neveztek el Latinovits Zoltánról és Ruttkai Éváról.
 
Írta: Somogyi Zsolt
 
Jegyzetek
...........................................
1. Közölve: Hegyi Béla: Latinovits – Legenda, valóság, emlékezet. Gondolat, Budapest, 1981, 10. p.
2. Molnár Gál Péter: Latinovits. Szabadtér Kiadó, 1990, 16. p.
3. Lásd 1. jegyzet, 22-23. pp.
4.  „önéletrajz felhangokkal” in: Latinovits Zoltán: Ködszurkáló. Magvető Kiadó, 1973., hivatkozott oldalak: 61-62, 68., 53-54. pp.
5. Az idézetek forrásai: Sándor Iván: Rómeó és Júlia. Film Színház Muzsika, 1961. 14. sz., 18. p.; Sándor Iván: Rómeó és Júlia. Film Színház Muzsika, 1963. 4. sz., 4. p.; H.L.: Körszínház. Tükör, 1965. 30. sz., 18. p.; Örkény István: Író és színész. Film Színház Muzsika, 1970. 19. sz., 9. p.; M.G.P.: Liliom itt, Liliom ott. Népszabadság, 1968. november 28., 7. p.; Lukácsi András: Az ügynök halála és megdicsőülése. Magyar Hírlap, 1972. december 12., 6. p.
6. K.L.M: Örömhírt az embereknek. Magyar Ifjúság, 1981. 26. sz., 29. p.