Havas Ádám

A THÁLIA TÁRSASÁG TAGJAINAK TÁRSADALMI BEÁGYAZOTTSÁGA

 

I. Bevezetés

A XIX. század második felétől, pontosabban a Nemzeti Színház 1837-es megnyitásától, a századforduló első néhány évéig, figyelemre méltó változások mentek végbe Magyarország színházművészetében, melyek történeti perspektívából szemlélve, egyebek mellett az emancipáció és a differenciálódás terminusaival ragadhatók meg. Jelen tanulmány, az első honi szabad színház, a Thália Társaság (1904-1908) tagjainak társadalmi beágyazottságát vizsgálja, a Thália Társaság Tagkönyvéből[1] mint elsődleges empirikus forrásból konstruált prozopográfiai adatbázisra támaszkodva. A tanulmány fő ambíciója azonban távolabbra mutat egy eddig még empirikusan nem kutatott, a magyar színháztörténetben meghatározó intézmény tagjainak lakóhely, foglalkozás, felekezet, valamint az utóbbiakkal összefüggő státusdistinkciók szerinti statisztikai leírásnál. A továbbiakban Pierre Bourdieu-től kölcsönzött mező fogalmát (1993, 1995) használom értelmezési keretként annak a történeti folyamatnak az értelmezésre, mely során a színház önálló szaktudást megtestesítő és monopolizáló, saját tétekkel bíró művészetté vált. A színházi mező, különböző műfajokat intézményesítő pozíciók relációjaként ragadható meg, ami gyakorlatban azt jelenti, hogy a piaci szankciók, a pályadíjak formájában intézményesülő akadémiai felszentelés, valamint a különböző esztétikai tétek dimenziójában a különböző műfajokat integráló színházak eltérő pozíciókat foglalnak el. E három dimenziót figyelembe véve az egyes színházak legitimációs törekvései és konkurenciaharcai, a műsorpolitikákban megjelenő esztétikai programok a színházi mezőt alkotó többi pozícióval összefüggésben értelmezhetők, vagyis a mező fogalma elsősorban a fenti szempontok szerinti strukturált viszonyrendszert hangsúlyozza. Így a korszakban a színházcsinálást petróleumkereskedéshez hasonlító Beöthy László pozíciója[2] a Magyar Színház élén (Székely, 2001), a lassan korszerűtlenné váló Népszínház hanyatlása, a Nemzeti Színház akadémizmusa és küzdelmei a legitim nemzeti kultúra kulturális reprezentációjának monopolizálásáért, valamint a Thália Társaság létrejötte is ennek a viszonyrendszernek a terméke. A már említett differenciálódás, a vizsgált korszakban arra a történeti genezisre utal (1840-1940-ig), mely során először a Nemzeti Színház „tehermentesítése” céljából (Kolta, 1991) a Népszínház vált le 1875-ben, majd az opera mint zenés színjátéktípus intézményesedett 1884-ben adminisztratív intézkedés folytán a Magyar Állami Operaházban (Székely, 2001). Majd, a tőkés színházak megjelenésével[3], már egy valamelyest differenciálódott műfaji kínálat szórakoztatta az ugyancsak változó társadalmi összetételű fővárosi lakosságot.[4] A színházművészet emancipációja, a differenciálódással párhuzamosan – vagyis a gazdasági profitok, esztétikai tétek és akadémiai elismerés dimenziójában létrejövő új intézmények alapításával – arra az ugyancsak társadalmilag meghatározott folyamatra utal, mely során a színházművészet az irodalomtól, de a politikai és gazdasági érdekektől is relatív autonómiára tett szert. Az elmélet alapján ez az autonómiatörekvés érhető tetten a rövid életű szabad színház, a Thália alapításában, melynek a társadalmi bázisa kerül elemzésre a továbbiakban. Jelen tanulmánynak ugyan még nem célja a mezőelmélet szisztematikus alkalmazása a századfordulóig differenciálódó színházi erőtér, vagy helyesebben színházi mező genezisének és struktúrájának művészetszociológiai elemzésére[5], mégis mint elméleti alapvetés megfogalmazható, hogy az elemzés a Thália jelentőségét a századfordulóra differenciálódott másik hat színházzal való relációjában értelmezi és létrejöttét az önálló színházművészet mérföldkövének tekinti.

 

II. A Thália Társaság születése és célkitűzései

Jelen tanulmány mindenekelőtt a tagkönyvből létrehozott adatbázis elemzését és az arra épülő főbb konklúziók bemutatásét tűzi ki célul, mindazonáltal az empirikus kutatás tágabb kontextusának érzékeltetéséhez fontos néhány összefoglaló megjegyzéssel élni az alapítás körülményeiről, és a főbb célkitűzésekről. A Thália Társaságot témául választó, néhány, döntően leíró munkával és könyvfejezettel (Katona-Dénes, 1954; Székely, 2001), valamint Imre Zoltán a Thália „retrospektív konceptualizálását” (2008:141) célul kitűző nemrégiben megjelent tanulmányával egyetértésben, a színház jelentősége egyrészt a konvencionális gesztusrendszerrel való szakításban, másfelől a naturalizmus „fiókmiliőjének”[6] meghaladásában mutatkozik meg. 

A legfontosabb magyar, hivatalos struktúrán kívüli kísérleti színházként ismert Thália Társaság létrejötte direkt válasz volt a korszak elavult színházi viszonyaira. A legitimációs és anyagi küzdelmekkel terhelt, nagy sikerekben is bővelkedő színház történetét, valamint az előadások médiareprezentációját ismerve (Gábor, 1988) nem túlzás azt állítani, hogy az intézmény önmagában megtestesítette az akkori társadalmat és irodalmi mezőt strukturáló alapvető oppozíciókat.  Így a „kelet és nyugat”, „modern és tradicionális”, „arisztokrata és polgári ízlés, „kozmopolita és nemzeti” vagy a "korszerű és korszerűtlen" ellentétét.

Az akadémiához köthető domináns hatalmi csoportok által felszentelt konzervatív művészettel szemben, az eretnekként fellépő fiatal radikális polgári művészgeneráció, köztük Lukács György, Balázs Béla, Hevesi Sándor, Benedek Marcell és a fiatal elnök, Bánóczi László alapította meg európai mintára a Thália Társaságot 1904-ben. A többi Európai „szabad színházhoz”, elsősorban Otto Brahm szabad színpadához, a Frei Bühne-hez hasonlóan a „modern magyar színjátszás úttörőcsapata[7] a korban nem játszott, vagy mellőzött darabokat állított színpadra, köztük például Hauptmann, Strindberg, Ibsen, Shaw, Csehov, Mirbeau és Maeterlinck darabjait. Köztudott, hogy a Thália volt az első színházi társaság, amely a modernizmus hirdetése mellett tudatosan tűzte zászlajára az alacsonyabb társadalmi státuszú népességnek, elsősorban a munkásságnak nyújtott magas színvonalú művészi szórakoztatását. Az alapító tag, Benedek Marcell szavaival „ A Thália (…) sem akar a felső százak színháza lenni. Ellenkezőleg, hozzá akar járulni a jövendő komoly színházi publikumának neveléséhez s ezt olcsó helyárakkal rendezett munkáselőadásokkal kísérli meg. (…) Lehet, hogy van az operettek közönségén kívül, valahol elrejtve még egy közönsége Budapestnek és lehet, hogy ezt a Thália találta meg.”[8]

A századvégi magyar társdalomban végbemenő változások, elsősorban a polgárosodás, az asszimiláció és a bevándorlás, hatással voltak a kor művészeti életére, így a vizsgálódás tárgyára, a színházra is. A megjelenő társadalmi erők, elsősorban a polgárság ízlését az elszaporodó tőkés színházak voltak hivatva kielégíteni, azonban a kapitalista vállalkozásokként működő magánszínházak és az akadémizmusba merevedett Nemzeti Színház nem mutatott olyan radikálisan új irányba, mint a nemzetközi szabadszínházak példái, a Frei Bühne, a néhai Théâtre Libre, vagy Sztanyiszlavszkij Moszkvai Művész Színháza. Míg a magánszínházak számára a profitorientáltság jelentett akadályt a kísérletezésre, újításra, a Nemzeti Színházat Paulay halála óta a deklamáló stílus és a tradícióhoz való ragaszkodás jellemezte (László, 1973; Székely, 2001), valamint az uralkodó osztály politikai érdekeinek kiszolgálása. A többi fővárosi színház törekvései szempontjából a Thália létrejötte bizonyos mértékben szükségszerű volt, hiszen a nemzetközi autonómiatörekvéseket gyarapítva pótolni igyekezett a honi művészszínház hiányát.

A nagynevű alapítóatyák társadalmi pozícióinak elemzésén túl, a pártolói tagok társadalmi helyzetének eddig még mellőzött szociológiai elemzésével jól láttatható, hogy az új, modern színház milyen finomabb szövésű szálakkal kapcsolódik a korszak esztétikai hierarchiáját is meghatározó társadalmi szövetébe. Míg az irodalom- és színháztörténeti írásoknál fontos, meghatározó közhelynek számít annak említése, hogy a Thália alapítói a fiatal radikális polgári értelmiségi körökhöz, a Társadalomtudományi Társasághoz és a Galilei Körhöz tartoztak, a többi alapító és pártolói tag bevonása a szociológiai elemzés horizontjába eddig még nem tárgyalt, mélyebb összefüggésrendszereket tárhat fel.[9]

 

III. A kutatás módszertani megfontolásai

Az a Thália Társaság társadalmi beágyazottságának szociológiai elemzése közel áll a történeti-szociológiai munkákban és elitkutatásokban közkeletű prozopográfiai megközelítéshez, mivel a fejezet egy jól lehatárolt intézmény kollektív bibliográfiájának statisztikai elemzését kínálja meghatározott szempontok alapján. 

A legfontosabb adatok, amelyeket a Thália Társaság Tagjegyzékéből kiolvashatunk, (1) a pártolók nevei, (2) a tagság típusa és a (3) lakcím, továbbá néhány esetben a tagok a foglalkozásukat is feltűntetik. A kutatás során összeszámolt 361 támogató közül viszonylag sok esetben, összesen 304 Tháliát támogató tagnál sikerült a lakóhelyet is beazonosítani a Budapesti cím – és lakásjegyzék idevonatkozó kötete[10] alapján.

A tagság típusa szerint léteztek pártoló tagok, akik 3 évig évenként 12 koronát fizettek, alapító tagok, akik egy alkalommal 100 koronát fizettek, és tiszteletbeli tagok, akiket a közgyűlés érdemeikért annak megválasztott (Katona-Dénes, 1954). Valójában azonban a tagkönyvben alapító, rendes és pártoló tagokat különböztettek meg, egész egyszerűen azért, mert a Thália zászlóbontásakor 1904-ben még nem volt lehetőség tiszteletbeli tagokat kinevezni, a pénzt viszont össze kellett gyűjteni az induláshoz, amihez közel fél évig toborozták a tagokat.  A 17 beazonosított alapító tagot érdemes külön kategóriaként kezelni, mert az egyszeri 100 koronás befizetés egyúttal nagyobb elköteleződést is feltételezhet,[11] illetve adott esetben valamely elkötelezett tag családjának kapcsolatairól és társadalmi beágyazottságáról is tanúskodhat. 

Az adatok rendszerezése során, a közös háztartásokat, pl. a Lukács vagy a Benedek család esetében egy elemszámnak tekintettem, mivel a személyek ugyan különböztek, de a közös lakcím és háztartás miatt a társadalmi réteghelyzetük is szorosan összefügg. A kutatást egyszerű gyakorlati oknál fogva nehezítette, hogy a pártolók csak néhány esetben tüntették fel a foglalkozásukat. Ennek kiküszöbölésére a Szabó Ervin Könyvtár jóvoltából 1880-1928-ig digitális formában is elérhető Budapest cím- és lakásjegyzékének 1904-1905-ös évre vonatkozó kötetéből kerestem vissza a vezetéknevek és megadott címek alapján a pártoló tagok foglalkozását. A fővárosban élők betűrendes cím-és lakásjegyzékén túl a gyűjtemény kötetei részletes információt nyújtanak hivatalos szervek, vállalkozások, szervezetek adatairól, valamint különböző foglalkozáscsoportok jegyzékét is tartalmazzák, amely a Thália Társaság foglalkozás szerinti klasszifikációjában is elemzési szempontként szerepelt a korra vonatkozó történeti-szociológiai irodalmak mellett.

A foglalkozások visszakeresésénél fellépő fő problémát az jelentette, hogy számos esetben nem az adott tag volt bejelentve az adott címre. A legkézenfekvőbb megoldásként az azonos vezetéknév alapján történő visszakeresés kínálkozott, hiszen a tagkönyvben feltűntetett cím és a Budapest gyűjteményből az utca és házszám alapján az azonos vezetéknév minden bizonnyal rokonsági kapcsolatra utal. Ez esetben, amikor a rokon neve alapján került beazonosításra a személy, a rokon foglalkozása került feljegyzésre, összesen 74 esetben. Ahol viszont a tagjegyzékben feltüntetett utcánál a visszakeresés procedúrája során nem lakott a vezetéknévnek megfelelő személy, a lexikonok szócikkeiben lehetett csak bízni (Kenyeres, 1967; Nagy, 2011; Székely, 1994; Újvári, 1929) a tekintetben, hogy a beazonosíthatatlan személyt jegyzi-e, vagy sem. Több esetben valamely enciklopédia alapján azoknál az eseteknél is vissza lehetett keresni a foglalkozást, akiknél csak valamely családtag foglalkozása volt ismert a Budapest gyűjtemény alapján. További lehetséges elemzési szempontnak kínálkozik az alapító tagok populációjának külön csoportként kezelése. 

Így négy alapvető csoport keletkezett: a sikeresen beazonosítottak csoportja (122), az alapítók csoportja (18) (mely két csoport közt található átfedés), valamely rokon foglalkozása alapján beazonosított tagok (74) a Budapest Gyűjtemény 1904-1905-ös kötete alapján,[12] és a beazonosítatlanok csoportja (165). Mindent egybevetve a 361 főt tartalmazó prozopográfiai adatbázis a foglalkozásokra vonatkozóan 196 elemet tartalmaz, melyek közül 74 esetben valamely családtag alapján lettek kódolva a foglalkozások. 

 

 A tagkönyvből nyert adatokat a tanulmány két szempontból elemzi: 

1. A tagok térbeni elhelyezkedése a Budapesti stratifikációs térben

2. A tagok foglalkozások szerinti tipizálása

 

Reményeim szerint a kellő alapossággal elvégzett empirikus kutatás a későbbiekben egy komparatív elemzés lehetőségét is legitim módon felvetheti, mely a színházi mező különböző pólusainak társadalmi beágyazottságát az esztétikai hierarchizálódás szempontjából elemzi. Vagyis a kulturális hierarchiában elfoglalt különböző szimbolikus pozíciók közti egyenlőtlenségek empirikus megragadása válik lehetővé, melyet elsősorban a mezőelmélet fogalmi apparátusából kiindulva érdemes megközelíteni (Bourdieu, 1993, 1995). E kvalitatív, művészetszociológiai elemzés vázlata a tanulmány végén kerül rövid bemutatásra.

 

 IV. A Thália Társaság tagjainak elhelyezkedése a budapesti stratifikációs térben

Budapest székesfővárosra vonatkozó statisztikai adatokból tudjuk, hogy a főváros demográfiai növekedése az 1890-es években érte el a csúcsot, 1890 és 1900 között 45%-al nőtt a polgári lakosok száma (Székely, 2001:174). A különböző társadalmi rétegek közül az értelmiségi polgári középrétegek száma nőtt meg, az orvosoké, tanároké, köz- és magánhivatalnokoké. Az egyre nagyobb számú helyi beágyazottságú elitközösségek és az új, részben értelmiségi középrétegek egyben a képzési kereslet növekedését is eredményezték, így a főváros sajátos társadalomszerkezetének kialakulásához a képzési piac növekvő súlya is hozzájárult (Karády, 2012a).[13] Az indusztrializációs elméletek általában elfedik, vagy kevésbé hangsúlyozzák a mai értelemben vett szolgáltató, vagy tercier szektor különböző ágazatiban dolgozó kisiparosok és kereskedők meghatározó szerepét (Gyáni-Kövér, 2006), akiket a Budapesti Lakcímjegyzék is külön kategóriaként kezel. Budapest 1873-as egyesítésétől kezdve a város közigazgatási struktúrája is megváltozott, funkcionális értelemben a város központja egyre inkább a gyorsan benépesülő Pest felé tolódott. Az egyesítéskor 10 kerületet hoztak létre, hármat Budán (I., II., III.) és további hetet pedig Pesten. A klasszikus Chicagói Iskola térszerkezeti modelljének analógiájára (Csanádi, et al., 2009), a centrum-periféria viszony szemszögéből megfigyelhető az az urbanizációs tendencia, hogy míg Buda jelentősége csökkent, a belvárosi pesti mag a Dunától sugárirányban terjeszkedett kifelé. A kerületeteket tekintve is megfigyelhetők eltérések demográfiai és társadalmi réteghelyzet szerint. A fővárosba betelepülőket a Józsefváros, Terézváros és Erzsébetváros és a IX. kerület szívta fel, melyek a IX. kerület kivételével már a túlnépesedés jeleit mutatták. Bár megfigyelhető az a tendencia, hogy a polgári középrétegek valamelyest felülreprezentálódtak ezekben a kerületekben a friss betelepülések miatt, módszertanilag Budapest városszociológiai sajátosságaiból kifolyólag, csupán egy kerülethez tartozás önmagában nem jogosít fel messzire menő következtetések megfogalmazására több oknál fogva sem.

Ahogy Gyániék rámutatnak (2006), a polgári lakástípus elemzésének kiváló terepe a körúton épült bérházak, melyből kiderül, hogy a Bécsi Ringgel ellentétben, a körút élesen nem választott el egymástól társadalmi rétegeket. A pesti körúti bérházban egyaránt megtalálhatók a nagypolgári lakások reprezentatív rezidenciái, tipikusan az első emeleten, és a kispolgári, szobakonyhás lakások. Levonható tehát az a módszertanilag fontos következtetés, hogy a kerülethez, vagy pontosabban utcához tartozás önmagában nem definiálta az egyén státuszát a századvégi Budapesten. Egyik fontos, már említett tendencia, a nem hivatalnoki munkát végző polgári-értelmiségi egzisztenciák számának megugrása, akikhez 1906-ban már 4695 személyt soroltak Budapesten. Másrészt – már a kerületek foglalkozások szerinti arányát tekintve – elmondható, hogy Erzsébet, Teréz és Lipótváros hasonló foglalkoztatási csoportok egzisztenciális szintje jóval alatta maradt az V. kerületi átlagnak (Székely, 2001). A munkásegzisztenciák térbeni elhelyezkedését tekintve, jellemzően a X. kerületben, tehát a periférián voltak felülreprezentálva. Néprajzi kutatásokból is tudható, hogy 1906-ban a legtöbb munkás bérkaszárnya Józsefvárosban, Angyalföldön és Ferencvárosban volt (Paládi-Kovács, 1988). Ezen információk birtokában módszertanilag megalapozottnak tűnik a Thália pártolók térbeni elhelyezkedésének összevetése a fentebb sematikusan felvázolt néprajzi és városszociológiai összefüggésekkel.

Társadalmi távolságok nem csak térbeli távolságonként, de a foglakozás jellege szerinti szimbolikus különbségek strukturált képződményeinek is értelmezhetőek. Ahogy Ladányi fogalmaz Budapest szegregációs mintázatait vizsgáló történeti-városszociológiai tanulmányában, a társadalmi távolságok térbeni megjelenése, a korszak társadalomtörténetének, illetve a jelenkor társadalmi összefüggéseinek „kövülete” (Ladányi, 2005:72). A Thália Társaság tagjainak és alapítóinak térbeli elhelyezkedésének vizsgálata során felvetődik a kérdés, vajon Budapest szimbolikájában vannak-e a város funkcionális elrendezésével is összefüggésbe hozható jellegzetesen osztály specifikus mintázatok a tagok populációján belül. A pártolók térbeli elhelyezkedését a budapesti stratifikációs térben egyszerű, a tagkönyv alapján szerkesztett kerületekre lebontott gyakorisági táblázat szemlélteti, mely az azonos háztartásban élő támogatókat egy elemszámnak tekinti.

 
  1. Táblázat: Thália Társaság tagjainak megoszlása kerületek szerint Budapesten
  Kerület Gyakoriság
  I. 9
  II. 12
  III. 2
  IV. 7
  V. 106
  VI. 68
  VII. 58
  VIII. 24
  IX. 5
  X. 1
  Vidék 12
  Ismeretlen 27
N.   331
 

A táblázatból jól kiolvasható, hogy a 304 beazonosított pártoló közül a legtöbben az ötödik (106), hatodik (68) és hetedik (58) kerületben laktak, míg a rangsor negyedik helyen végzett Józsefvárosban összesen 24-en. A 361 tag közül vidéken csupán 12-en laktak, míg 27 esetben a lakhely nem volt beazonosítható. Árnyaltabb elemzést tesz lehetővé a leggyakoribb utcák feltérképezése. A Tháliát valamilyen formában támogató tagok lakhelyét tekintve a leggyakrabban előforduló utcanevek a városfejlődés szimbólumai; a körutak és az Andrássy sugárút. A Lipót (Szent István) körút, a Nagykörút kezdeti szakasza 15 esetben szerepelt, az Erzsébet körút és Andrássy út 13, a Váczi körút, ma Bajcsy Zsilinszky út, az akkori budapesti belváros legforgalmasabb útvonala, 11 esetben szerepelt címként. A leggyakoribb esetek már az utcák és kerületek előfordulásából kiindulva Budapest modernizációjának reprezentációs tereire esnek, gondoljunk az 1905-ben felszentelt Szent István Bazilikára, a millenniumi földalattira, villamosra és bécsi, párizsi mintára tudatosan tervezett körutakra vagy az Andrássy útra.  A vizsgált korszakban a Vígszínház már jól megközelíthető, valamint a művészeti-tudományos akadémizmust megtestesítő három legfontosabb intézmény, a Magyar Tudományos Akadémia, a Kisfaludy- és Petőfi Társaság is az V. kerületben székel az Akadémia út 2-es szám alatt. 

Megalapozottnak tűnik az észrevétel, hogy a Thália Társaság tagjai és pártolói lakhelyeik szerint azokban a kerületekben és kiváltképp utcákban laktak Budapesten, ahol a nem hivatali munkát végző polgári értelmiségi középréteg Budapesthez, és az országhoz viszonyított számarányát tekintve felül volt reprezentálva. Ahhoz, hogy elkerüljük az ökológiai tévkövetkeztetés módszertani hibáját, vagyis hogy az összesített csoport adatait, ez esetben a kerületek társadalomszerkezeti jellegzetességét, statisztikai értelemben ne hozzuk összefüggésbe egy részsokasággal, a tagokkal, ajánlatos a részsokaság egyéni jellemzőit is figyelembe venni. Ez idáig annyi állítható bizonyosan, hogy a tagok számarányukhoz képest az értelmiségi, nem hivatalnoki munkát végző középréteg jellegzetes előfordulási helyein helyezkednek el Budapesten, az V. VI. és VII. kerületben, azokban a kerületekben, ahol egyébként a fővárosi zsidóság is koncentrálódott.[14] A főváros kifejezetten vonzó volt a felekezetek leginkább asszimilálódó csoportjai számára, így a fővárosban 1900-ban a polgári népesség 23,4%-át tették ki az izraelita felekezetűek.[15] 16 alapító tag közül az V. kerületben 5, a hatodik kerületben 6, VII. kerületben 3, a VIII. kerületben 1 alapító tag lakott, egy esetben pedig nincs feltüntetve lakcím. Hevesi Sándor művészeti vezető az I. kerületben lakott, akkoriban a Gellért téren. 

 

V. A Thália Társaság tagjainak foglalkozásszerkezete 

Amire az alfejezet vállalkozik nem más, mint a Tháliát formálisan is támogató társadalmi csoportok foglalkozásszerkezetének elhelyezése a századforduló Magyarországának társadalmi struktúrájában. A fenti fejezetek utaltak rá, hogy a Thália társadalmi beágyazottságának mélyebb elemzése a mezőelmélet fogalmi keretein belül, a színházi mező autonóm pólusának empirikus vizsgálatát jelenti, mivel a Tháliát elsősorban a szimbolikus profitok és esztétikai tétek felértékelése határozta meg.

A Thália Társaság Tagjegyzékéből rekonstruált társadalmi bázis jellege részben országos társadalmi rétegződéssel kapcsolatos trendekre visszavezethető sajátosságokat mutat, másrészt Budapest sajátos társadalomszerkezetével van összefüggésben, melyben bizonyos országos és fővárosi trendek, mint a nem hivatali munkát végző értelmiségiek létszámának növekedése, illetve a főváros 1880-tól egy ötödét alkotó javarészt asszimiláns zsidóság „túliskolázása”[16] erőteljesebben jelentkeznek.

Mivel a Thália-tagok réteghelyzetének meghatározása céljából kialakított kategóriarendszer mögött húzódó explicit kutatási cél, a kulturális hierarchizálódás társadalmi bázisának statisztikai leírása a színházi mező autonóm pólusát betöltő intézményen keresztül, fontos meghatározni, hogy az alkalmazott módszer milyen következtetésekre adhat alapot, és melyek azok a következtetések, amelyek csak kellő óvatosság mellett fogalmazhatók meg. Ehhez először a létrehozott foglalkozási kategóriák módszertani megfogalmazásait ismertetem, hiszen a kategóriák önmagukban a társadalomtudós konstrukciói, a létrehozásukhoz a korszak rétegződésére vonatkozó empirikus munkák, illetve hasonló kategorizálási eljárások ismerete elengedhetetlen. Az olyan objektív szempontok szerinti „szubsztancialista” megközelítés, amely a bérek eloszlása, vagy az ezzel részben összefüggő funkciók betöltése alapján definiál társadalmi csoportokat, elfedi, hogy az ily módon operacionalizált társadalmi csoportok egyben maguk is kategóriákat alkotnak az őket körülvevő társadalmi térről.

Ebből kifolyólag, a társadalmi különbségeket szimbolikus módon is fenntartó kulturális fogyasztásban, beszédstílusban, megszólításokban megnyilvánuló társadalmi frakciókhoz köthető életstílusok és habitusok terét a következőkben ismertetett típusalkotás önmagában nyilvánvalóan nem képes megragadni (Bourdieu, 1984 [1979]). Ifj. Leopold Lajos műve, A presztizs (1912) volt az első, amely a Magyarországon gyerekcipőben járó diszciplína kiforratlan szókincsével ugyan, de a kor társadalmának kettős, materiális és szimbolikus hierarchiájáról értekezett tudományos igénnyel. A magyar társadalomtörténeti gondolkodásban Erdei óta toposzként végvonuló kettős társadalom fogalmában megtestesült „úri” és „polgári” distinkció helyett, Leopold két párhuzamosan létező hierarchiát definiál. Megkülönbözet anyagi és szimbolikus, vagyis presztízshierarchiát, amely különös értékkel bír a fejezet szempontjából, mert rávilágít a szubsztancialista megközelítés korlátaira a korszak társadalmi kontextusában. Különös hangsúlyt fektet arra, hogy a pályaválasztás során nem pusztán a gazdasági (racionális) hasznosság becslései, hanem – ahogy ő fogalmaz – a munkakör „látszati” szempontból való megválasztása is domináns elem. A társadalmi struktúrát egy gyorsvonat osztályaihoz hasonlítja, ahol a „harmadik osztályon utaznak azok a kisgazdák, mesteremberek, kiskereskedők, akiknek vagyona nem egy elsőosztályos utasét meghaladja. A négereket külön kupéba zárják Amerikában. Az európai paraszttal szemben a presztízs elvégzi ugyanezt” (Leopold, 1912:160). A fenti észrevételt azért is fontos beemelni a tagok rétegződésére vonatkozó elemzés horizontjába, mert kellően illusztrálja, hogy a foglalkozással szorosan összefüggő réteghelyzet statisztikai kategóriáján túl, a társadalmi hierarchiát a foglalkozás tekintélye, a felhalmozott tudás és műveltségi tőke, valamint öröklött, felekezeti hovatartozáshoz tartozó szimbolikus javak is befolyásolják. 

A továbbiakban, a vonatkozó társadalomtörténeti és történeti-szociológiai munkákból a releváns kategóriák létrehozásánál megfontolt módszertani eljárásokra koncentrálok, ezért a korszak társadalmi struktúrájának tudományos forrásokból szintetizált részletes leírása helyett, a fejezet inkább tekinthető a létrehozott kategóriák módszertani „lábjegyzeteinek”, melyek fényében a Thália-tagok foglalkozásszerkezete a szélesebb társadalmi tér viszonyrendszerében is értelmezhetővé válik.

A marxi értelemben vett társadalmi osztályokra történő felosztással szemben, amely a termelőeszközökhöz való viszony alapján strukturálja a társadalmakat, az ágazatok szerinti összevont foglalkozási kategóriák árnyaltabb képet adnak a korszak kapitalizálódó társadalmának sokszínű tevékenységszerkezetről, ezért a Thália-tagok kategorizálása során, a lehető legprecízebb kategóriák létrehozása érdekében ezt az eljárást követtem. 

A releváns kategóriarendszer kialakításánál a módszertani kihívást elsősorban a Budapest Gyűjteményből visszakeresett foglalkozások összevont kategóriarendszerbe való besorolása jelentette. Az a „pillanatkép” ugyanis, melyet az 1904-es év foglalkozási struktúrája szemléltet, a dinamikusan változó századelő társadalmi világának csupán egy stációját képes visszaadni, ráadásul a tagok egy meghatározó része – beleértve magukat az alapítókat is – 1904-ben, a színház alapításakor tanuló, illetve később befutott karrierjének korai szakaszában van.[17] Mindezt figyelembe véve az adatbázisban az egységes statisztikai elemzés kivitelezése érdekében az 1904-ben betöltött foglalkozások lettek rögzítve, kivéve az egyetemi hallgatók esetében, akik a tanult szakma státusza alapján lettek besorolva. Abban a néhány esetben, amikor a tagkönyvben más foglalkozás volt feltűntetve, mint a Budapest Gyűjteményben, a tagkönyvben feltüntetett foglalkozás alapján kerültek az összesített foglalkozáskategóriákba a személyek, ezzel adott esetben azt is kockáztatva, hogy az önbevallás torzít a valóságos réteghelyzeten. A Budapest Gyűjtemény foglalkozásra vonatkozó kevésbé differenciált adatai mind a 196 esetben a fentebb felsorolt lexikonok bibliográfiai adataival lettek korrigálva. A lexikonokból nyert adatok nagyban hozzájárultak a Thália-tagok társadalmilag kanonizált elitcsoportjaira vonatkozó információk árnyalásához. Ugyanakkor a budapesti cím- és lakásjegyzéken és a lexikonokon kívül, az egyes foglalkozások tényleges pozíciónak különböző indikátorokkal történő megragadásához olyan forrásokat is érdemes felhasználni, mint a tiszti-cím és névtárak, gazdacímtárak, pénzügyi compassok, iparosok és kereskedők jegyzékei, anyakönyvi adatok stb., ahogy arra Kovács István is rámutat a történeti elitkutatásokkal foglalkozó összegző írásában (2011:116). Jelen kutatás a fentieket figyelembe véve tisztában van a forrásanyagok széles tárházával, lehetőségei ugyanakkor a budapesti cím- és lakásjegyzékre, valamint a lexikonokra, mint elsődleges források használatára korlátozzák. 

A tagjegyzékből nyert foglalkozásstruktúra és réteghelyzet kontextualizálása érdekében fontos néhány szót szólni arról a jelenségről, a polgárosodás számos gazdasági- társadalmi-kulturális vonatkozása mellett, amit Karády Viktor (2012b) a tudástőke társadalmi tőkésítésének nevez. Karády a polgárosodás egyik fő tendenciájának jelöli meg az iskolai titulusokban objektiválódott műveltség és szakkompetencia radikális felértékelődését az elitpozíciók megszerzéséért folytatott konkurenciaharcban, vagyis a tudástőke társadalmi tőkésítését. Míg a nemesség és az arisztokrácia társadalmi dominanciája számottevő ugyan, a magas miniszteriális hivatalokban 1980 és 1910 közt 60%-ról 49%-ra csökkent a nemesi származásúak aránya. Az úri kaszinóba való belépéshez pl. a birtok és a vagyon önmagában nem volt elegendő, mert ahhoz megfelelő származás, rang vagy diploma is kellett, tehát a nemesi címekben intézményesedett tőketípus mellett, már a szélesebb rétegek számára relatíve egyre inkább elérhető tudás- és kulturális tőke is váltóként szolgált elitpozíciók betöltésére, az ezzel járó szimbolikus és anyagi erőforrások birtoklására. 

Az 1900-as népszámlálás több szempontból is tanulságos a kutatás szempontjából. A korábbi klasszifikálási eljárásokhoz képest statisztikai újításként az 1900-as népszámlálás során a foglalkoztatási viszony (önálló, tisztviselő, munkás, napszámos, segítő családtagként alkalmazott) és a foglalkozási ág együttesen szabta meg a tényleges foglalkozást (Gyáni-Kövér, 2006). A jelen kutatáshoz képest négy évvel korábbi népszámlálás főkategóriáinak bemutatása statisztikailag is érzékelteti, hogy a Thália-tagok sajátos társadalmi összetétele hogyan viszonyul az összmagyar társadalom korabeli csoportjaihoz.  A népszámlálás 8 főkategóriát különböztetett meg,[18] közülük a Thália-tagok túlnyomó többsége három kategóriába, a „bányászat ipar, kereskedelem és közlekedés”, a „polgári és egyházi közszolgálat és szabadfoglalkozásúakhoz” és a „nyugdíjasok, járadékosok, magánzókhoz” tartozik, ahogy az első diagram is számszerűen szemlélteti.

  

1. Diagram: A Thália-tagok foglakozásszerkezete (N=196)

 
 

A három kategória, amelyhez a Thália tagjai sorolhatók az ország kereső népességnek 24,8%-át tette ki a népszámlálás adatai alapján.[19] Azonban a majd 25%-os országos részarány önmagában félrevezető, mivel a „bányászat, ipar, kereskedelem és közlekedés” kategória országosan majd 20%-ot tesz ki, a Thália-tagoknál ez az arány jóval kisebb. A Tháliában a nagy többséget az a „polgári s egyházi közszolgálat, illetve szabadfoglalkozású” csoport teszi ki, amely országos kereső népességnek csupán 3%-a. Budapesten viszont a polgári osztályok és az értelmiség is erőteljesen felül volt reprezentálva az országos adatokhoz viszonyítva. Míg a Thália-tagok többségét kitevő polgári értelmiségi és szakértelmiségi foglalkozásúak a képzettebb állami tisztviselőket, magasabb beosztású hivatalnokokat és az értelmiséghez tartozó elitekhez sorolt nagytőkéseket beleértve az egész ország kereső népességének mindössze 3%-át tette ki, addig Budapesten ugyanez az arány 15%-os volt. A fenti összehasonlítás elnagyolt ugyan, de a főbb tendenciákat képes jelezni,[20] konkrétan a különböző kategóriákhoz sorolt értelmiség statisztikai túlsúlyát a Thália-tagok között, országos és budapesti adatokhoz viszonyítva egyaránt. A budapesti értelmiség populációjának rétegződését tovább árnyalják az 1900-as népszámlálás ide vonatkozó adatai, melyet a 2. táblázatban összesítettem. 

 

2. Táblázat: Az értelmiségi keresetűek rétegződése Budapesten az 1900-as népszámlálás adatai alapján és a Thália-tagok belső differenciálódása azonos kategóriák szerint százalékokban kifejezve

 
Kategória Budapesten a telj. kereső népesség arányában Thália tagokon belül
Törvényhozás 0,8% 0,2%
Közigazgatás[21] 25% 12%
Igazságszolgáltatás [22] 15,6% 14%
Egyház 6,2% 1%
Tanügy 27% 6%
Egészségügy 10,7% 3%
Tudományos és köz. társ. 2,1% -
Irodalom és művészet 8,1% 14%
Egyéb szabadf. 4,8% 15%
 

A tudományos és közéleti társaságok tagjain és a közigazgatásban dolgozókon kívül, a kategóriák viszonylag jól összehasonlíthatók. Mivel a Thália-tagok foglalkozásait tartalmazó adatbázisban a hivatalnok réteg belső differenciálódását a lakcímjegyzék alapján csak érintőlegesen lehetett megragadni, a 12%-os közigazgatási arány annak tudható be, hogy ahol pusztán „hivatalnok” volt feltüntetve a lakcímjegyzék alapján, állami hivatalnokként került kódolásra. A könnyebb összehasonlíthatóság érdekében a szabadfoglalkozás kategóriába a magánhivatalnokokat, mérnököket, nagykereskedőket és nagyiparosokat soroltam.[23] Az összehasonlíthatóság ugyan pontosabb, mint puszta illusztráció, a mérnökök esetében (10 fő) nem lehetett eldönteni, hogy magán, vagy állami alkalmazottakról van szó, így a saját adatbázisomban polgári értelmiségként lettek besorolva, a fenti táblázatban, a szabadfoglalkozásúakhoz kerültek. Ez a kategorizálási eljárás az intézményesedett tudástőkét veszi alapul, ami releváns szempontnak tűnik már csak azért is, mert a polgári korszakban az érettségivel, diplomával rendelkező iskolázott rétegek jelentették a funkcionális tudáselit főbb bázisát (Kovács, 2011:9).  A tanügyben dolgozó 6% a Thália-tagokon belül nem tartalmazta az egyetemi tanárokat (3 fő), akik szintén az elitekhez lettek kódolva. Az igazságszolgáltatás kategóriában a tagokon belüli viszonylag magas arány, 14% az ügyvédek magas számának tudható be, sajnos a munkaadó típusa, így a jövedelem forrása itt sem került beazonosításra, ezért a polgári szabadfoglalkozásúak főkategóriájának egy alkategóriájaként szerepelt a saját adatbázisomban. Az irodalomban és egyéb művészetekben tevékenykedő értelmiségiek Budapesten az országos adatok viszonylag magas, 8,1%-os arányát tették ki, míg a Thália-tagokon belül a „művészértelmiségnek” kódolt csoport 14%-ot tett ki (28 fő). 

A Thália-tagok foglalkozásszerkezetét tartalmazó adatbázisból (N=196) négy nagy gyűjtőkategória került létrehozásra. 

Az elsőbe tartoztak az uralkodó osztály tagjai, a nagybirtokos arisztokrácia és a nagyburzsoázia, valamint a tudományos és politikai elit, közöttük azok a Lengyel György szociológus által multipozicionálisnak[24] nevezett elitek (1995), akik egyszerre több elitpozícióval is rendelkeztek, pl. politikai és gazdasági hatalmat is birtokoltak.  A gazdasági és politikai, illetve tudományos elitek gyűjtőkategóriájához (30) tartoztak a magas állami tisztviselők (5), nagyiparosok (7), nagykereskedők (3), bankigazgatók (12), valamint az egyetemi tanárok (3), akik egészen a második világháborúig a közalkalmazottak fizetéshierarchiájának csúcsán álltak magas keresetű homogén csoportot alkotva a bírók, ügyészek, a minisztériumi fogalmazók és tudományos tisztviselők előtt (Kovács, 2011). Végül, az ily módon 5 kategóriába sorolt 30 elit közül 13 multipozicionális elit lett megkülönböztetve, az itt alkalmazott Lengyel által kidolgozott szempontokhoz képest megengedőbb kritérium alapján. Ebbe a kategóriába tartoztak azok, akik tipikusan politikai és gazdasági hatalmat is gyakoroltak, Pl. az asszimilálódott zsidó származású Lánczy Leó bankigazgató, a Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, Vígszínház alapító tagja, valamint a Szabadelvű Párt színeiben országgyűlési képviselő, vagy Kohner Adolf szintén zsidó származású nagyiparos, nagytőkés, aki egyenesen Ferenc Józseftől kapott bárói rangot 1912-ben, és a Szolnoki Művésztelep alapítója is volt (a Thália mellett).

Abban a folyamatban, melyet a színházi mező autonómiájaként értelmez a tanulmány kulcsmotívum az olyan nagytőkés, liberális, a művészi kezdeményezésekkel, a „modernizációval” rokonszenvező nagyburzsoá elitek szerepvállalása, mint a Krausz, Kohner, vagy a Lukács család. A statisztika önmagában nem árulja el, de okkal feltételezhető, hogy önzetlen műpártolás mellett Lukács József bankigazgató kapcsolati tőkéje is nagy szerepet játszott a támogatók, illetve alapítók megszerzésében. Ennél azonban érdekesebb kérdés, hogy a számára eddig védett piacokra (államigazgatás, egészségügy) is betörő zsidó értelmiség legképzettebb frakciója számára – mely, ahogy láttuk a Thália Társaság támogatói közt is jelen van, a 17 beazonosított alapító közül 6 sorolható ebbe a kategóriába – mennyire értelmezhető az iskolázottságon és gazdasági sikereken túl osztálylegitimációs funkcióként a mecenatúra és a műpártolás. A felekezeti státusz és iskolai egyenlőtlenségek vizsgálatakor a korszakra vonatkozóan e kérdés megválaszolására Karády abból indul ki, hogy míg a nemzeti polgárság önlegitimációjához elegendő volt a vagyon és a státusz, addig a pária eredetű nem „törzsökös”, tehát kiváltképp Budapest esetében migráns, magas asszimilációs potenciállal rendelkező hivatalos ideológián kívül álló zsidó származású elittől sokszor megtagadták az úri osztályba való tartozást. Ezért számukra az iskolázásba és a műpártolásba történő befektetések olyan stratégiai aktusokként értelmezhetők, melyek ezt a szimbolikus hátrányt voltak hivatottak kompenzálni, legalábbis okkal feltételezhetjük, hogy ezt a funkciót is betölthették (Karády, 1997). Mindesetre, az előbbi felvetést továbbgondolva, annak a kérdésnek a megválaszolását, hogy vajon a Thália Társaság társadalmi bázisában ez a Karády által felvetett motívum mennyire van jelen, semmiképp sem az illusztratív empirizmus talajáról célszerű megválaszolni, ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy a „túliskolázott”, polgári osztályprofilú, asszimilálódott zsidó elitréteg jelenléte a Tháliát támogatók közt semmiképp sem cáfolja a mecenatúra osztálylegitimációs funkciójának tézisét.[25]

 

2. Diagram: Az elitek foglalkozásszerkezete a Thália-tagokon belül

 
 

Az első kategória, vagyis az uralkodó osztály, a gazdasági, politikai és tudományos elit valamely frakciójához tartozás hangsúlyozottan a gazdasági és politikai hatalom alapján alkot különálló csoportot a „polgári szabadfoglalkozású és állami középréteg” második nagy, többszörösen differenciált kategóriájához képest. A tudás társadalmi tőkésítését – mely a modern polgári társadalmak egyik legfontosabb attribútuma – jól szemlélteti Lukács György és Hevesi Sándor példája.

Lukács jellegzetesen nagyburzsoá családból származott, édesapja bankigazgató édesanyja a Monarchia egyik legtekintélyesebb nagyiparos családjának sarja, és tanítói diplomával is rendelkezett. Hevesi vele ellentétben egy hat gimnáziumi osztályt végzett, egyébként megbecsült nagykanizsai gimnáziumi tanító fia, aki először társbérletben majd egy kis albérletben él Budapesten, leírások szerint rosszul öltözködik, raccsol „egy olyan korban, ahol a születési előjogok és a ruha teszik az embert” (László, 1973:10). Mégis a Hevesi-életút par excellence példája az egyéni eredményeken nyugvó új polgári tőkefajták érvényesülésére a társadalmi elithelyzet öröklött aduinak birtokosaival szemben. Hevesi személye egyébként e tekintetben kifejezetten érdekes, mivel a Thália művészeti vezetőjeként és a Nemzeti Színház fiatal rendezőjeként a színházi mezőben eltérő pozíciókat tölt be, melynek konfliktusos természetéről az itt nem tárgyalt négy Tháliás év tanúskodik. Röviden, míg a gazdasági hierarchiában Lukács magasan Hevesi felett áll, mint Thália alapító tagok, fiatal értelmiségiek mégis egyenlő partnerek, vagyis elsősorban tudástőkéjük és műveltségük képezik a belépési adót abba a körbe, amely a tiszta esztétika színházi érvényesülésének jegyében a Tháliát is létrehozta. Kulturális vállalkozásuk során, ahogy látni fogjuk, a gazdasági tőkével szemben a kulturális, illetve tudástőke volt az igazi belépési adó az autonóm művészek soraiba. Vagyis a színházi mező autonómiájának sajátos ökonómiája nem pusztán a materiális (gazdasági) tőketípusokat favorizálta, létrejöttéhez a gazdasági tőke – így a fejezetben ismertetett társadalmi rétegek anyagi támogatása – a tiszta esztétika színi megvalósításának egyik feltétele volt. 

A „polgári szabadfoglalkozású és állami középréteg” gyűjtőkategóriába tartoztak (1) „a polgári szabadfoglalkozású értelmiségiek”, a (2) „köztisztviselők” a (3) „nem értelmiségi középrétegek” és az (4) „egyházi elit” tagjai. Az első két kategória nagyjából megegyezik a polgári korszak értelmiségének foglalkozás és kereset szerinti három nagy csoportjával, a közalkalmazottakkal, magánalkalmazottakkal és a szabad pályán tevékenykedő értelmiségiekkel (Kovács, 2011). A polgári szabadfoglalkozáson belül a művészértelmiségiek, orvosok, mérnökök, magánhivatalnokok. stb. külön kategóriát képeztek.

 

3. Diagram: A polgári értelmiség összetétele a Thália-tagokon belül

 
 

A foglalkoztatási kategóriák kialakítása során felmerült, hogy az értelmiség külön osztálykategóriaként szerepeljen, vagy az új középosztály részeként. Karády legalább hat szempontot sorol fel az értelmiség belső szegmentációjával kapcsolatban, ami miatt a csoportot értelmesebb az új középosztály részeként semmint önálló osztálykategóriaként kezelni (Karády, 2012b:14). Az értelmiség egyrészt rendi állása szerint differenciálódik (1), pl. nemesi származása alapján, vagy mint Lukácsék esetében gazdasági befolyás által nemesi címet is birtokolhattak (melynek használata vagy felvétele önmagában árulkodó az arisztokrácia valamint nemesi származású elitcsoportokkal fenntartott viszonyáról). Differenciálódtak továbbá a nemesekkel fenntartott viszonyuk szerint (2), ami lehetett kliens, kiszolgáló vagy kívülálló. Belső szerkezeti összetettségét tekintve (3) tartozhattak a szabadfoglalkozású csoportokhoz, végezhettek közipari, közhivatali vagy magángazdasági tevékenységkört. A nemesség és vállalkozó polgár közti viszonylag objektív helyzete (4), az iskolázottsági szint szerinti belső hierarchia szerint (5), valamint a nehezen objektiválható ideológiai, etnikai és felekezeti tagoltsága alapján is (6) szegmentálódott csoportról van szó. A fenti szempontok ugyan érvek amellett, hogy miért nehéz az értelmiséget operacionalizálni, egyúttal további támpontokkal is szolgálnak a Tháliát létrehozó értelmiség csoport differenciáltabb értelmezéséhez.

Problémát jelentett, hogy a mérnökök, ügyvédek és orvosok esetében nem mindig lehetett eldönteni a lakcímjegyzék alapján, hogy magán, vagy állami alkalmazottról van éppen szó, esetleg egyszerre állami és magánszektorban is foglalkoztatott személyről. A kérdést valamelyest árnyalja a különböző felsőoktatási intézményekben tanulók társadalmi összetétele. A speciális szakértelmiségi képzést nyújtó főiskolák, köztük a színművészeti akadémia és egyetemek hallgatóinak nagyjából egynegyed részét alkották paraszti és elenyésző részben munkásszármazású szülők gyermekei. Az államhivatalnokok fő rekrutációját a jogi egyetem jelentette. Az ügyvédi, jogtanácsosi pályára készülő uralkodó osztály tagjai és az úri középosztály mellett a polgári származású fiatalok körében is népszerű volt az állami karrierek betöltése, melyhez a jogi egyetem jelentette a legfontosabb oktatási csatornát. (Hanák, 1978). Hanák továbbá kitér rá, hogy a műegyetemet elsősorban a polgári ifjak, míg az orvosi egyetemen nagyjából egyenlő arányban oszlottak meg polgári, értelmiségi és úri rétegek. Fontos megjegyezni, hogy a magánalkalmazottak, szabadfoglalkozásúak és köztisztviselők közti különbségtétel nem elsősorban a fizetési kategória, vagy iskolázottság alapján történt, hanem az államtól való függés, így a jövedelem forrása szerint. Nem beszélve arról, hogy a magánalkalmazottak, orvosok, tudományos tisztviselők több forrásból is szerezhették a jövedelmüket, az orvosok pl. magánpraxisból, üzem- vagy iskolaorvosként is. A főváros alkalmazásában lévő diplomások többet kerestek, mint a nem fővárosi alkalmazottak (Kovács, 2011), ezért a fővárosi tisztviselők a magasabb státuszú köztisztviselőkhöz lettek kódolva.  A kódolás során a fő problémát ez esetben is az jelentette, hogy a lakcímgyűjtemény nem szolgált kellő információval azt illetően, hogy állami vagy magánfoglalkoztatottról van-e szó. A legkézenfekvőbb megoldást az jelentette, hogy a négy évvel korábbi népszámlálás osztályozási elvét, az értelmiségi képzés intézményeinek hallgatói összetételét, illetve hasonló prozopográfiai adatbázison alapuló történeti-szociológiai kutatások klasszifikációs eljárásait figyelembe véve az orvosokat, ügyvédeket, mérnököket, állami alkalmazottakat és a művészértelmiséget egy összevont foglalkozási kategóriaként kezelje a kutatás. A jövedelem forrását számos esetben csak a lexikonok információi alapján lehetett megállapítani, mert a tagjegyzék nem tartalmazott minden esetben információt a tagok foglalkozását illetően, ami jelzi, hogy a kialakított kategóriarendszer minden törekvése ellenére elfed a foglalkozási kategóriák közti szimbolikus és materiális különbségek szempontjából egyébként jelentős tényezőket, jelesül az értelmiségen belüli szegmentálódást a jövedelem forrása szerint.

A foglalkozásból azonban következtetni lehet az egyik legfontosabb státuszképző tényezőre, az iskolai végzettségre. Tudjuk, hogy a szabadfoglalkozásúak legtöbbje már a XIX század folyamán rendelkezett egyetemi diplomával, a papok pedig akadémiákon megszerzett képesítésekkel (Karády, 2012b:39), valamint a gimnáziumban és reáliskolában érettségizők jelentették a tudáselit rekrutációs bázisát, persze a budapesti iskolák javára, regionálisan eltérő módon (Kovács, 2011).  Karády ugyancsak felhívja arra a figyelmet, hogy az elitiskolát végzett elitcsoportok az úri osztályhoz mérhető presztízzsel rendelkeztek, amely már a szubsztancialista megközelítéssel szemben a tágabb társadalmi kontextus értékítéletére is utal. A kutatás során használt kategóriarendszer létrehozásánál a fent említett hiányosságok ellenére is fontos szerepet játszott az értelmiségi foglalkozások kategorizálása, mert a korszakban az érettségivel, vagy diplomával rendelkezők lefelé egyértelműen elhatárolódtak a kispolgári egzisztenciáktól és pályájuk későbbi szakaszában esetenként jogot formálhattak az „úr” megszólításra. Több alkalommal előfordult, hogy egy személynél több foglalkozás is fel volt tüntetve, pl. jogász, publicista, vagy gondolhatunk a művészértelmiség belső differenciálódására a szerint, hogy művészeti „termelés” mellett milyen kereső tevékenységet művel. Így a legtöbb esetben jellemző módon a művészértelmiség tagjai publicisták, szerkesztők, újságírók, tanárok, elszórtan politikusok.[26]  Az egyik legnagyobb problémát az jelentette, hogy a hivatalnokréteg belső differenciálódását – így a magán közhivatalnoki státuszt, illetve a hivatali hierarchiában elfoglalt helyet – a rendelkezésre álló adatok alapján csak nagyon felszínesen lehetett megragadni. Kompromisszumos megoldásként azokban az esetekben ahol foglalkozásként csak „hivatalnok” volt feltüntetve a lakcímjegyzékben az illetők közhivatalnok kategóriába kerültek, melyet indokol azoknak az eseteknek relatíve magas száma, mikor a lakcímjegyzék differenciál magán- és közhivatalnokok, illetve hivatali vezetők közt. A „köztisztviselők és egyházi közszolga” kategóriába tartoztak továbbá a középiskolai és egyéb intézményekben tanító tanárok, tanítók, közhivatalnokok, magas beosztású közhivatalnokok és a vallási közszolgálatot végzők. 

 

4. Diagram: Köztisztviselők differenciálódása a Thália-tagokon belül

 
 

Végül a „nem értelmiségi középréteget” a magánzók és tulajdonukból élők, valamint kisiparos, kiskereskedő kispolgári egzisztenciák alkották. A magánzók kategóriáját az egyik legnehezebb operacionalizálni, mivel a kategóriához egy sor tevékenység is beletartozhat. A foglalkozásszerkezetre vonatkozó osztályozás során azonban általában a szabad értelmiségi szakmáktól és közalkalmazottaktól is külön kategóriát képez. A Budapest Gyűjtemény nem differenciálta kellően a kereskedő, hivatalnok, iparosok foglalkozásait, tehát tipikusan azokat a kategóriákat, melyek a kispolgár és középpolgársághoz is tartozhattak. A kisiparosok többsége például az 1900-as évek első felében önálló egzisztencia volt. Szaktudása, hagyományai folytán olyan kulturális tőke birtokosa, amely a kispolgársághoz kapcsolta, s így annak tömegét, társadalmi és politikai súlyát növelte (Paládi-Kovács, 2002). Az 1900-as népszámlálás alapján. a mintegy 500-600 ezer fős kispolgárság háromnegyed részét kisiparosok tették ki, akik azonban eltérő életszínvonalon éltek foglalkozástól, jövedelemtől, beosztottjaik (segédjeik) számától és településszerkezettől függően. Egy részük a polgári társadalomhoz sem sorolhatók, pl. a mezővárosokban élő nemeseket, akik szintén iparos foglalkozást űztek. A művelt úri társaság és az alsóbb néposztályok közti választóvonal a szimbolikus hierarchiát újratermelő, egyúttal osztályhatárokat is jelző urak és kendek megszólítások is jelzik. 

 

5. Diagram: A nem értelmiségi középréteg differenciálódása a Thália-tagokon belül

 
 

Végül fontos szót ejteni a zsidóság reprezentációjáról a tagok között, mely a kor társadalmi dinamizmusainak egyik fontos törésvonalára, a felekezeti hovatartozásra, mint másodlagos rétegképző tényezőre irányítja a figyelmet (Karády, 2012a). Feltehetjük a kérdést, hogy a Thália-tagok milyen arányban voltak jelen a zsidó származásúak s ez az arány hogyan viszonyul a korai budapesti és országos trendekhez. A zsidó származásúak reprezentációjának mérésére egy szűkebb, és egy valamelyest megengedőbb módszert használtam. A zsidóság tagokon belüli arányának becsléséhez egyrészt a Nagy Péter-féle Magyar Zsidó Lexikon személysoros adatbázisát (2011), másrészt a nevek nemzetiségi eredetét vettem alapul, mely utóbbi alapján értelemszerűen magasabb arányban fordultak elő zsidó származásúak a tagok közt (95 fő), mint a lexikon adatbázisát alapul véve (64 fő). A zsidó származásúak tagokon belüli arányának a családnevek nemzetiségi jellegének figyelembevételével történő becslése is (95 fő) várhatóan alulméri a valós arányokat, mert a 19. sz. végén az asszimilációs önérvényesítés folytán felgyorsultak a magyarosítási törekvések, pontosabban a középrétegek mobilis csoportjai, a zsidók és németek között (Karády, 1997:197), vagyis a családnév csak közelítően jelzi a zsidóság arányát. Hevesi Sándor (Hoffman Sándor), Balázs Béla (Bauer Herbert) és Lukács György (eredetileg Löwinger) is példázzák ezt a tendenciát.  

 

VI. Konklúzió

A fenti tanulmány fő tétje abban állt, hogy empirikus alapokon hiteles képet nyújtson a századfordulóra valamelyest differenciálódott színházi mező autonóm pólusának társadalmi beágyazottságáról. Ehhez elsősorban a Thália Társaság Tagjegyzékéből készített prozopográfiai adatbázis több szempontú statisztikai elemzése szolgált alapul, mely az alapítókon túl, már a támogatók szélesebb populációját is bevonta a vizsgálódás horizontjába.  A térszerkezeti beágyazódás kapcsán a tanulmány kimutatta, hogy a tagok többsége a fejlődő főváros modernizációval összefüggő reprezentációs terein lakott, főként az V., VI., VII. és VIII. kerületben. A kutatás e részét árnyalta a leggyakoribb utcanevek figyelembevétele, mivel pusztán a kerülethez tartozás nem utal egyértelműen a valós társadalmi státuszra. A tanulmány második, terjedelmesebb részében a foglalkozásszerkezet rekonstrukciója során felmerülő módszertani problémák körüljárása után, a tagok közül definiált társadalmi csoportok és részcsoportok kerültek bemutatásra. A fejezet célja a Thália-tagok rétegződésének statisztikai kimutatása volt, különös tekintettel a különböző rétegekkel kapcsolatos országos és budapesti rétegződési trendekre. A Thália Társaság társadalmi bázisának leírásával meghatározhatóvá váltak azon társadalmi csoportok, valamint különféle polgári és értelmiségi frakciók, melyek tevőlegesen is hozzájárultak a rövid életű szabad színház 4 éves működéséhez. A fő következtetés melyet a tagok négy nagy kategóriájának elemzéséből levonhatunk, a tagok közti szabad polgári egzisztenciák magas számán kívül az elitek, különösképp a nagypolgárságból származó asszimilálódott zsidóság és zsidó származású értelmiség jelenléte és társadalmi tőkéjének szerepe a Thália anyagi támogatásában. Erre a tendenciára számszerűen is utal, hogy a tagok jelentős része olyan szabadfoglalkozású értelmiségi pályákat töltött be, mely a teljes lakosságnak csupán 3%-t tette ki az 1900-as népszámlálás alapján.

A Thália tagjainak társadalmi beágyazottságának pozitivista ihletésű elemzése azonban adós marad a tagok, illetve a tagok közt jelenlévő tudáselit és művészértelmiség intézményi, ideológiai, politikai beágyazódásának vizsgálatával, mely összefüggések ismerete elengedhetetlen a kulturális termelés mezőjének részét képező színházi mező autonómiájára ható társadalmi tényezők meghatározásához.

A tanulmány elején röviden a mellett hangoztak el érvek, hogy a mezőelmélet művészetszociológiai megközelítése alkalmas lehet egy kvalitatívabb, a különböző intézményi pozíciók ideológiai, politikai és kulturális beágyazódásának elemzésére. Ha megfogadjuk Bourdieu alapelveit, melyeket a XIX. század végi francia irodalmi és művészet mező genezisének kutatása során fektetett le (1995), lehetőség nyílik a magyarországi színházi mező autonómiájára ható társadalmi mechanizmusok értelmezésére a gazdasági, kultúrpolitikai és esztétikai tétek és érdekek dimenziójában. Ennek véghezviteléhez azonban már nem a leíró statisztikai módszerek használata indokolt, hanem a különböző intézmények geneziséhez köthető ágensek társadalmi pozícióinak szociológiai elemzése, például a különböző életutak dinamizmusának vizsgálatán keresztül, mely a korszak kulturális hierarchiáját alakító társadalmi tényezők modellezésének lehetőségével kecsegteti a kutatót.

 
 

Irodalomjegyzék

Bendek, M. (1907). A Thália Társaság. Magyra Művészeti Almanach. 106. o.

Bourdieu, P. (1984 [1979]). Distinction. Cambridge, Mass.: Harvard University Press.

Bourdieu, P. and Johnson, R. (1993). The field of cultural production. 1st ed. New York: Columbia University Press.

Bourdieu, P. (1995). The Rules of Art. Stanford University Press. Stanford, California. 

Csanádi, G. –  Csizmady et al. (2009). Társadalom-Tér-Szerkezet. Egyetemi jegyzet. 263p. Budapest.

Gábor, É. (1988). A Thália Társaság (1904-1908) Levelek és dokumentumok Magyar Színházi Intézet MTA Lukács Archívum és Könyvtár. Budapest.

Gerő, A. (1988). Az elsöprő kisebbség. Gondolat. Budapest

Gyáni G. – Kövér Gy. (2006). Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Osiris kiadó. Budapest 

Hanák, P. (1978). Magyarország története. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Hevesi S. (1922). Budapesti szemle. 548. sz.

Imre, Z. (2008). Alternatív színháztörténetek. Budapest: Balassi Kiadó.

Karády, V. (1997). Iskolarendszer és felekezeti egyenlőtlenségek Magyarországon, Replika kör. Budapest

Karády, V. (2012a). Allogén elitek a modern magyar nemzetállamban. Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont, Budapest.

Karády V. (2012b). Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon. Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont, Budapest. 

Katona F. – Dénes T. (1954).  A Thália története (1904-1908):, Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest.

Kenyeres, A. (1967). Magyar életrajzi lexikon. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Kerényi F. (2009). A színház mint társaséleti színtér a 19. századi Budapesten. in: Budapesti Negyed 46. (2004/4) http://bfl.archivportal.hu/index.php?action=print&news_id=859(2013. december 18.).

Kolta, M. (1991). A színház szerepe Budapest világvárossá fejlődésében. Színháztudományi Szemle. 39-44

Kovács, I. G. (2011.). Elitek és iskolák, felekezetek és etnikumok. Társadalom- és kultúrtörténeti tanulmányok. L’Hartmann. Budapest. 

Ladányi J. (2005). Szociális és etnikai konfliktusok. Tanulmányok a piacgazdasági átmenet időszakából. (1987-2005). Új Mandátum Könyvkiadó. Budapest

László, A. (1973). Hevesi Sándor. Gondolat Kiadó. Budapest

Lengyel, Gy. (1995). A gazdasági elit szegregációja és lakásviszonyai (1920-1940). Budapesti Negyed 8. 1995/2. 

Ifj. Leopold L. (1912): A presztizs. Athenaeum irodalmi és nyomdai R.-T. Budapest 

Nagy, P. (2011). Az 1929-ben kiadott Magyar Zsidó Lexikon személysoros adatbázisa. Budapest: Wesley János Lelkészképző Főiskola, Theológus és Lelkész Szak, Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont.

Paládi-Kovács, A. (1988). Magyar néprajz. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Székely, Gy. (1994). Magyar színházművészeti lexikon. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Székely, Gy. (2001). Magyar színháztröténet: 1873-1920. Budapest: Magyar Könyvklub [u.a.].

Újvári, P. (1929). Magyar Zsidó́ Lexikon. Budapest: A magyar zsidó Lexikon Kiad.

 

Egyéb források

Thália Társaság Tagjegyzéke (1904). OSZMI Kézirattár. 72.3/a.

Budapesti Czim – és Lakásjegyzék (1904-1905). XVI. évfolyam. Franklin- Társulat, Budapest. 

A magyar korona országainak 1900. évi népszámlálása. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat, 2.k. Budapest, 1904.

 



[1]Thália Társaság Tagjegyzéke (1904). OSZMI Kézirattár. 72.3/a.

[2] A pontos idézet így szól a Budapesti Hírlap 1899.VII. 23-i számában: „Minden színház a maga erejéből áll fönn, s a színház csak olyan üzleti vállalkozás, mint a petróleumkereskedés.”

[3] A lipótvárosi asszimiláns zsidó és németajkú polgárság számára 1896-ban Vígszínház, később a Beöthy-Rákosi konzervatív érdekkörhöz köthető Magyar és Király Színház nyíltak meg 1897- és 1903-ban.  A színházi struktúra perifériáján találhatók még a különböző orfeumok és kabarék, melyek a századforduló után hódítottak egyre nagyobb teret a fővárosban.

[4] A budapesti színházak társas életben betöltött szerepéről a 19. században bővebben lásd Kerényi (2009).

[5] A „genezis” és „struktúra” fogalmak használata tudatos utalások Bourdieu (1995) The Rules of Art c. monográfiájának alcímére „The genesis and structure of the literary field”, vagyis „Az irodalmi mező genezise és struktúrája”. Saját fordítás (H.Á.). 

[6] Hevesi Sándor: Budapesti Szemle. 1922. 548. szám.

[7] Szegedi Napló 1907. Idézi Katona Ferenc és Dénes Tibor (1954:1).

[8] B. Marcell: A Thália Társaság. Magyar Művészeti Almanach, 1907. p.106.

[9] A Thália Táraság tagkönyvében formálisan 18 alapító tag szerepel, akik közül egy kivételével mindenki név szerint beazonosítható, míg Imre Zoltán ide vonatkozó tanulmányának nyitómondata (2008) csak Benedeket, Bánóczit, Lukácsot és Hevesit említi alapítóként, vélhetőleg azért, mert ők ténylegesen részt vettek a Thália művészi programjának alakításában. Jelen tanulmány azonban már a tényleges alapítókat is bevonja az elemzési keretbe.

[10]Budapesti Czim – és Lakásjegyzék (1904-1905). XVI. évfolyam. Franklin- Társulat, Budapest.

[11] 1906-ban 300 ezer dolgozóra számított munkabér-kimutatás a heti átlagbért 17 korona körülire becsüli (Gerő, 1988).

[12] A későbbi kötetek alapján is megalapozott lett volna a beazonosítatlan személyek kikeresése, erre azonban a kutatás jelen fázisában nem vállalkozott.

[13] 1870 és 1918 között alapított gimnáziumok, reáliskolák és lányközépiskolák majdnem fele Budapest vonzáskörzetébe esett (Karády, 2012a:65).

[14] 1935-ben az V, VI. és VII. kerület közel két ötöde, 38,9 %-a izraelita vallású volt (Karády, 2012a:25).

[15] Saját számítás, a (MSK,1904) alapján.

[16] 1910-ben például a hat évnél idősebb fővárosi zsidók 37,3 %-a legalább a középiskolai négy osztályt elvégezte, ugyanez az arány a keresztény népességben a felénél is kisebb volt, 16,3 % (Karády, 2012a).

[17] A tagok közül néhány példa: Benedek Marcell, Lukács György és Bánóczi László is 20, Balázs Béla (ekkor Bauer Herbert) 21, Jászi Oszkár 30 és Hevesi Sándor is csak 31 éves.

[18] Az 1900-as népszámlálás 8 főcsoportja: I. őstermelés, II. bányászat, ipar, kereskedelem, közlekedés, III. polgári s egyházi közszolgálat, illetve szabadfoglalkozás, IV. véderő, V. napszámosok, VI. nyugdíjasok, járadékosok, magánzók, VII. egyéb, VIII. foglalkozás nélküliek és ismeretlen foglalkozásúak.

[19] A három kategória százalékos arányai a népszámlálás adatai alapján: bányászat ipar kereskedelem és közlekedés (19,6%), polgári s egyházi közszolgálat, illetve szabadfoglalkozás (3%) és nyugdíjasok, járadékosok, magánzók (2,2%).

[20] A népszámlálás értelmiségre vonatkozó statisztikája az őstermelésen, a bányászaton, iparon, kereskedelmen, közlekedésen, a véderőn belül és az „egyéb” foglalkozásúak körében számolta össze az értelmiségieket, addig a prozopográfiai adatbázisban szereplő értelmiségiek eshettek az elitek, a polgári értelmiség, és a hivatalnok kategóriába is.

[21] Különféle állami tisztviselők tartoztak ebbe a kategóriába.

[22] Bírók, ügyészek, tanulók, ügyészségi tisztviselők.

[23] A Thália-tagok foglalkozását tartalmazó adatbázisban a nagykereskedők és nagyiparosok az „elitekhez” lettek sorolva, ahogy ezt a 2. diagram is szemlélteti.

[24] Lengyel eredeti kategóriájával ellentétben, ahol három vagy több elitpozíció betöltése jelentette multipozicionális elit kategóriáját, jelen kutatás során egynél több elitpozíció már elegendő volt a kódolásnál, hogy az adott tagok ebbe a kategóriába kerüljenek.

[25] Ez a szempont is felveti a támogatók foglalkozásszerkezetének elemzésén túl egy kvalitatívabb kutatás szükségességét a Tháliát támogató értelmiségi holdudvar intézményi, ideológiai és esztétikai beágyazottságáról.

[26] Pl. Bánóczi László a Thália 20 éves igazgatója színházi szakíró, drámaíró és rendező is volt.