Gajdó Tamás

A HARMINCÉVES BELVÁROSI SZÍNHÁZ ÜNNEPE

 
 
A Belvárosi Színházban 1946. november 24-én, a színház megnyitásának harmincéves jubileumán ünnepi matinét rendeztek. (A Modern Színpad kabaré Bárdos Artúr vezetésével ugyanis 1916. november 19-én tartotta első előadását a Koronaherceg utcában. A Belvárosi Színház felirat majd csak 1918-ban került a homlokzatra.)

Ezen a vasárnapon nemcsak a színháztörténeti eseményt idézték – elsősorban Bárdos Artúrt ünnepelték, aki hetvenhárom hónap számkivetetettség után 1945 elején visszatérhetett a színház élére.

 

 

A színház negyedszázados fennállását 1941-ben nem eleveníthették fel az alapítók, mert a színészkamara nagyhatalmú vezetője, Kiss Ferenc minden eszközzel megakadályozta az emlékezést. Kijelentette, hogy „nemzetellenes olyan színház jubileumát megtartani, amely nem működik” [1]. A belügyminiszter mégis utasítást adott a rendezvény megtartására, ekkor Kiss Ferenc megfenyegette a rendezőket: Muráti Lilit, Turay Idát, Mezei Máriát és Bulla Elmát, hogy vidéki vendégszereplésüket tüntetőkkel zavartatja meg. Erre Bárdos Artúr elállt az ünnepeltetéstől: „Ekkor már gusztustalanná vált számomra a dolog, és visszaléptem” – közölte 1941. július 30-án Herczeg Ferenccel, aki Jubileum címmel prológust írt az esthez. Kiss Ferenc azt is meggátolta, hogy a lapok közöljék Herczeg Ferenc szövegét, valószínű az írás lezárása miatt: a „Belvárosi nem várta meg saját jubileumát, hanem eltűnt a süllyesztőben. De megmaradt az, ami benne szent és halhatatlan volt. Megmaradt belőle az, ami nélkül a legszebb színház csak üres pajta. Megmaradt a művészet. És ma a művészet jubilál.” [2]

 

A Prológus a kirekesztés éveinek szokatlan jelképévé vált. Vajon mit gondolt Bárdos Artúr a szellemi függetlenségről, amikor szembesült azzal, hogy a hatalom kegyeltjének tartott, Corvin koszorúval kitüntetetett írófejedelem sem közölhette szabadon gondolatait, s nem tarthatott ki mindvégig zsidó barátai mellett? Bárdos, a méltóságától megfosztott européer művész még ekkor sem lázadozott, higgadtan jelentette ki már idézett levelében: „Nekem így is, a nyilvánosság nélkül is, olyan aktívám maradt ez a prológus, hogy azt az utálatos hajszát is paralizálta. Az én mérlegem – hála Önnek! – még így is kedvező” [3].

Ebből a levélből az is kiderül, hogy a Prológus különös útja ezzel nem ért véget. Bárdos elküldte legkisebbik fiának, aki Los Angelesben filmrendezést tanult. „Ő megmutatta Lengyel Menyhértnek, ez pedig a Hollywoodban dolgozó magyaroknak, íróknak, filmembereknek. Éppen most érkezett meg Lengyelné levele édesanyjához, melyből kiderül, hogy ezekre a magyarokra egészen mély, szinte megrendítő benyomást tett az Ön divatoktól nem befolyásolható emberi magatartása és írói ékesszólása, e mai időkben, melyben ők csak a távolból szemlélhetik, és értetlenül nézik a hazai dolgokat. Valóságos, izgalmas fordulatot jelentett ez az ő szemléletükben. Úgy látszik, a távolság oly érzékeny lelki válságait néha egyetlen adat is fel tudja rázni, át tudja festeni…” [4]

A történelem azonban néhány év alatt mindent elsöpört. Bár a belvárosi színházi ünneplés 1946-ban az elmaradt negyedszázados évfordulóra emlékeztetve Herczeg Ferenc esszéjével vette kezdetét, az egykor tekintélyes író ekkor már persona non grata volt. Beszédét Somló István olvasta fel, s a szöveget először – évtizedekkel később – az emigráns sajtó adta közre. [5]

 

A Belvárosi Színház ünnepi matinéján a Vallás és Közoktatásügyi Minisztériumot a művészeti osztály vezetője, Pátzay Pál szobrászművész képviselte. A főváros közönségének üdvözletét Némethy Pál tanácsnok tolmácsolta. A színigazgató-társak köszöntőjét Várkonyi Zoltán adta át. Háy Gyula a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság elismerését fejezte ki, míg a Belvárosi Színház társulatának ragaszkodásáról Simonyi Mária színésznő vallott.

Az ünnepség középpontjában, a Magyar Művészeti Tanács nevében Kassák Lajos beszélt. Kassák kiemelte, hogy olyan férfinak nyújt kezet, akinek életprogramjából sikerült egyet-mást megvalósítania. Ráadásul – s ez a gondolat kétségtelenül az új művész-eszmény szellemében fogant – Bárdos Artúr „sosem volt felelőtlen társadalmon kívüli lény, nem tartozott a könnyű lelkiismeretű bohémek közé, komoly szerepet vállalt, és nem egyszer áldozatot hozott azért, hogy hivatását beteljesíthesse.” [6]

Kassák jól érzékeltette, hogy a színházigazgató–rendező pályafutása nem volt, nem lehetett töretlen: kitérők, kudarcok és bukások szegélyezték útját: „Kétségtelen, hogy pályájának felfelé ívelésében sok minden az ő akarata szerint történt, olyan eredményeket mutatott fel, amelyek különleges helyet biztosítanak számára művészeti életünk történetében. Sosem volt a közönség bizonytalan igényének s a különböző művészeti irányzatok dogmáinak szolgálója, de nem is zárkózott elefántcsonttoronyba – alkotókészséggel és nemes elszántsággal, humanista szemlélete és rendezői igényessége szerint kiválasztott művek tökéletes megjelenítésére törekedett.” [7]

 

 

Kassák Lajos nem feledkezhetett meg a színészfelfedező Bárdos Artúrról. Herczeg 1941-ben írt beszédében patetikusan fogalmazott, s név szerint is felsorolta a művészeket: „Égitestek, kiket ő idézett föl a teremtés ködéből, csillagok, akiket ő tanított ragyogni, és akiknek ő mutatott utat a dicsőség napkorongja felé. […] Titkos Ilona, Tőkés Anna, Simonyi Mária, Somogyi Erzsi, Vaszary Piri, Turay Ida, Bulla Elma, Mezey Mária, Muráti Lili – London, Párizs, Bécs ege megirigyelheti tőlünk ezt a fényes rajt. És azután Petheő Attila, Uray Tivadar, Táray, Makláry, Jávor Pál, Páger – egy tündöklő Jákob-lajtorja, a magyar színművészet felhágott rajta a fellegek fölé.” [8]

Herczeggel szemben – a sztárkultusznak hadat üzenve – Kassák jóval visszafogottabb: „S arról sem feledkezhetünk meg, hogy Bárdos nemcsak a modern szerzők mellé állt oda, de jó néhány fiatal színésztehetség előtt is kaput nyitott, felfedezte az ismeretleneket és szerephez juttatott olyan kiforrott tehetségeket, akik a véletlen vagy a rosszindulatú idegen beavatkozás miatt könnyen veszendőbe kerülhettek volna. Ez irányú kísérletei között is voltak balfogásai, de ezzel szemben tudjuk, hány nagyszerű női és férfi színészünk szabadabb kifejlődését, egyensúlyban maradását köszönhetjük neki.” [9]

A jubileumi matiné műsorát Siklóssy Pál rendező állította össze, aki három évtizeddel később így emlékezett az eseményre: „Felkértem az »alapító« tagokat, hogy lépjenek fel lehetőleg régi szerepeikben azon a vasárnap délelőtti matinén, ahol a meghívott  közönség és a sajtó ünnepelni akarja »huszonöt éves kedvencét«, Bárdos igazi gyermekét, a Belvárosi Színházat.” [10]

Uray Tivadar – Simonyi Mária és Szegedi Szabó István közreműködésével – Villányi Andor Attakját [11] adta elő. Titkos Ilona és Dajbukát Ilona a Lüzisztraté, [12] Mezey Mária Az esernyős király [13] egyik jelenetét játszotta el. Bulla Elma Szent Johanna-alakítását idézte fel, míg Somogyi Erzsi Móricz Zsigmond Búzakalász [14] című drámájának „híres telefon-jelenetében” lépett színpadra. Turay Ida legnagyobb sikerében, Meller Rózsi Irja hadnagy [15] című művében tért vissza 1945 után a Belvárosi Színház színpadára.

Bárdos Artúr a matiné előtt a Világ című lapban Kristóf Károlynak adott interjút. A beszélgetésben emlékeztetett arra, hogy Petheő Attila, Nagy György, Körmendi Kálmán, Gárdonyi Lajos és Bérczy Ernő sajnos nem érték meg a harmincadik születésnapot. Kristóf Károly pedig arra figyelmeztetett, hogy olyanok is akadnak, akik azért vannak távol, mert 1944 végén elmenekültek Magyarországról: Muráti Lili, Páger Antal, Szilassy László. „Na, ezeket jól felfedezte Bárdos Artúr” – summázta a hírlapíró, majd így folytatta írását: „Még egy színész van, aki nem jöhet el: Jávor Pál, mert ez idő szerint Amerikában játszik. Ő levélben gratulált Bárdos Artúrnak. A Bárdos rendezőtanítványok közül Simon Zsuzsa Nagyváradon színigazgató.” [16]

Gaál Franciska tervezett szereplése a színésznő vígszínházi premierje miatt maradt el, de Tőkés Anna sem lépett fel. Siklóssy Pál emlékezésében felfedte a távolmaradás okát: a színésznő nem volt hajlandó ingyen fellépni. Akkor sem változtatta meg elhatározását, amikor a Belvárosi Színház fiatal rendezője emlékeztette, hogy mégis csak Bárdos fedezte fel, és a Belvárosiból indult el, és futotta be ezt az igazán szép pályát. „Ő léptetett fel? – nevetett. – Bárdos jó szemű, kitűnő színházi ember, aki azonnal látta, mily tehetséges vagyok. Nem csalódott bennem, én se benne. Kvittek vagyunk.” [17]

A matiné után két nappal, 1946. november 26-án Bárdos Artúr levelet küldött Hatvany Lajosnak Londonba. Ebben a rendező elnézést kért, hogy nem válaszolt korábban, de Hatvany levelének kézhezvétele után „a megszokott színházi boszorkánytáncnál is zűrösebb hetek következtek. A Rómeó és Júlia ú. n. »díszbemutatója«, a Belvárosi 30 éves jubileuma, ünnepi matinéval, »fölfedezetteim« fölléptével, hivatalos beszédekkel, bankettel stb. A színház új gazdája, a főváros fújta így fel a dolgot, és kerített ilyen nagy feneket neki; a fő, hogy megúsztam, túl vagyok rajta.” [18]

 

 

Bárdos arról nem számolt be Hatvanynak, hogy Budapest székesfővárostól Boldogfai Farkas Sándor éremművész emlékplakettjét kapta ajándékba. De azt sem írta meg barátjának, hogy az évfordulóra a Budapest című folyóirat 1946. november 15-én kiadott számában megjelent A harmincéves Belvárosi Színház címmel írt összefoglalója. Talán azért, mert ez az áttekintés elsősorban a Játék a függöny mögött című könyv fejezeteit követte – gyakran szó szerint. A felszabadulás utáni eseményekről szóló beszámolója azonban egészen rendkívüli, hiszen erre az időszakra Bárdos Artúr csak ebben a bekezdésnyi összefoglalásban emlékezett. Főképpen a színház újranyitását felelevenítő sorok izgalmasak:

„Mikor az ostrom után Budapestre visszajöttem, itt a Nemzeti Bizottság határozata várt, amely kéretlenül ismét rám bízta a Belvárosi Színház igazgatását. Az akkori körülmények között csak nagyon habozva vállaltam a teljesen kifosztott színház újra-alapításának munkáját. Mert most megint színházalapítás várt rám, még sokkal nehezebb viszonyok között, mint 30 évvel ezelőtt. Sem telefon, sem villamos, sem világítás nem volt még, és meg kellett szervezni egy társulatot – azokból a színészekből, akik éppen jelentkeztek –, színházzá visszaalakítani egy mozihelyiséget, anyagok és munkaerő híján, éhezve és fázva, idegölő küzdelmet folytatva a villanyáram bekapcsolásától kezdve a telefonig, mindenért. A Belvárosi Színház második hőskora volt ez, az elsőnél is hősibb.” [19]

Bárdos nem részletezte a nehézségeket, a Fővárosi Levéltárban található iratokból azonban kiderül, hogy nem egykönnyen állapodott meg a bérleti díjban a Petőfi Sándor utcai bérház tulajdonosával, a Gazdák Biztosító Szövetkezetével. Ezekből az okmányokból az is kiderül, hogy a Magyar Filmirodától 1945. márciusban Bárdos karhatalom igénybevételével foglalta el a színházhelyiséget. [20]

Az átalakítás tehát majdnem két hónapig tartott, de „1945. május 5-én végre újra megnyithattuk a színházat Török Sándor darabjával, A különös éjszakával, Bullával és Timár Józseffel” – folytatta Bárdos a visszaemlékezést. [21]

A megnyitó előadásról szóló tudósítások kiemelték, hogy a Belvárosi Színházban ötévi hallgatás után ismét felcsendült az élő szó, s a moziból újra színház lett. Székely Júlia A Reggel című lapban nemcsak újranyitásról, hanem feltámadásról szólt, Vámos Magda a Magyar Nemzetben pedig így kezdte írását: „Furcsa érzés volt. Furcsa volt nagyon hosszú idő után ott ülni a kamaraszínházzá visszanemesedett Belvárosi nézőterén, hallgatni amint megint Bárdos Artúr köszönti régi közönséget Goethe és a maga szavaival; látni a színpadra hazatért két kiváló színészt: Timár Józsefet és Bulla Elmát; megismerkedni az éppen nem mindennapi darabbal, és üdvözölni az írót, Török Sándort, aki ezer keserű viszontagság között mégis csak túlélte, hogy ezzel a művel egyik bizonyságát tegye, milyen kár lett volna nekünk is, ha nem éli túl.” [22]

A kritikák közé – előrevetítve a jövőt – disszonáns hang is vegyült: a Szabad Népben Újvári Sándor majdhogynem kivégezte Török Sándor művét: „Ez a dráma tökéletesen lezárhatná a polgári drámairodalom hanyatló korszakát, mint az írott szöveg után következő pont a mondatot. (A pont kicsiny és szerény jel a betűk között.) [23]

A színház finanszírozását kezdetben Pataky István fatermelő vállalta, neki köszönhető, hogy – Bárdos Artúr szavaival – „az első pillanattól kezdve a színház megállt a talpán, és minden különösebb színvonalbeli koncesszió nélkül maga tartotta el magát” [24].

A hatalmas infláció és a színházi válság azonban nem kedvezett a színház-üzletnek, a tőkés vállalkozók sorra hagyták cserben a magánszínházakat. Talán a bevétel reményében vállalkoztak nyári bemutatóra 1945 júliusában, noha a nyári meleg ellen újrendszerű hűtőkészülékkel kellett felszerelni a színházat. Bárdos Artúr minden esetre aláhúzta, hogy az újjászületett színház igazi programját csak ősszel mutathatják fel, de addig is szórakoztatni kell a közönséget. Így esett választása „habkönnyű” műre, ami „mégis irodalom a legjavából” [25]. Molnár Ferenc Játék a kastélyban című anekdotájának bemutatása nem is kerülhetett túlságosan sokba, pusztán egyetlen díszletre volt szükség, s mindössze hét szereplőt kellett szerződtetni.

Patakynak nem tetszett Bárdos műsorpolitikája, ezért hamar kenyértörésre került a sor közöttük. A Magyar Nemzetben megjelent írás szerint a vállalkozó „beült dirigálni, adminisztrálni a Belvárosiba. Mikor azonban további beruházásra került volna a sor, Pataky úr egyszerűen visszavonult.” [26]

 

 

Az elemzésekben, melyek a színházi válság okait próbálták feltárni, egyértelműen a válságba került közönségről, a magyar társadalom súlyos válságáról szóltak. Minden elemző megírta, hogy a színházvezetőknek nem lehetne azt folytatni, ami 1938-ban vagy 1944-ben abbamaradt. Tisztán látták, hogy a régi közönség eltűnt, az új pedig még nem született meg – a megoldásra azonban nem kínáltak alternatívát. Hont Ferenc már 1947-ben a központosított, állami színházideált fogalmazta meg. Bárdos igyekezett elébe vágni az eseményeknek, s mivel magántőkével csak néhány hónapig tudta fenntartani színházát, belegyezett abba, hogy 1945. szeptemberben a székesfőváros segítsen a válságos helyzeten úrrá lenni: „Hosszas, izgalmas tárgyalások indultak meg, s a főváros, hogy a színház ne kerüljön zavarba, vállalta az érdekeltség átvételét. Pikantériája az ügynek, hogy Pataky úr még milliós végkielégítést is kapott” – írta a Magyar Nemzet. [27]

Relle Pál a Képes VilágbanmegjelentHalálra ítélik a színházakat? című cikkében bírálta Bárdos döntését és a főváros eljárását. Az írásból kiderül, hogy Bárdostól és Pataky Istvántól a főváros kétmillió pengőért vásárolta meg azt a színházat, melynek újjáépítésére a tőkés kétszázhetvenezer pengőt költött. [28] Bárdos Artúr ekkor még bízott a főváros mecénási szerepében, ezt a Pesti Műsor olvasóinak tett nyilatkozata is megerősíti: „Változást ez művészi vonalon annál kevésbé jelent, mert éppen művészi szándékaim kivitelének nyugodtabb és biztosabb megoldási lehetősége volt az egyetlen oka annak, hogy ezt a nem is az én részemről megindult akciót örömmel fogadtam.” [29] Relle, aki egyébként nem sokallta a vételárat, [30] más szemszögből vette szemügyre a kérdést: „Mert mit jelent a »kultúrpolitika« és a »népművelési cél«? Minden tiszteletre méltó szándék ellenére nyilván azt, hogy a székesfőváros mint tulajdonos ezentúl nemcsak betekintést, hanem bizonyára beleszólást is kíván a Belvárosi Színház gazdasági és művészeti vezetésébe. Ami magyarul annyit jelent, hogy a szép múltú színház irányítását a közeljövőben a főváros veszi át, vagy már át is vette.” [31]

Erről az eseményről egy évvel később A harmincéves Belvárosi Színház című összefoglalójában Bárdos Artúr megnyugvással nyilatkozott: „1945 szeptemberében a Belvárosi Színház bérletét a főváros vette át és ezzel a színház új korszaka vette kezdetét. Megszabadulva a magántőke kicsinyes szempontjaitól, hiszem, hogy most már, mint közületi színház, kevesebb megalkuvással szentelheti magát művészi célkitűzéseinek és a demokratikus népművelés ezekkel összeeső feladatának.” [32]

A főváros vezetése is elégedetten szemlélte a változásokat: „A székesfőváros tulajdonában levő Belvárosi Színház, mint központi fekvésű kamaraszínház, kedvezően egészíti ki a székesfőváros kulturális célkitűzéseit szolgáló intézményeket.” S hogy a színház még hatékonyabban szolgálja a közművelődést, a műsor összeállítását bizottság felügyelte, „amely a főváros kulturális tevékenységét irányító tényezőkből alakult.” [33]

A változásról a Belvárosi Színház titkárának, Perlaky Máriának írása is beszámolt: „A színház felügyeletére hetes bizottság alakult, melynek személyi összetétele a legnagyobb biztosíték arra nézve, hogy Bárdos Artúrral a jó barátság szellemében fogják ezt a színházat irányítani. A bizottság tagjai sorában helyet foglalnak: Bechtler Péter és Kővágó József alpolgármesterek, Némethy Károly tanácsnok, Beér János tiszti főügyész, Goda Gábor író és dr. Faludy János, a népművelési központ vezetője. A színház művészi irányításét, úgy, mint a múltban, továbbra is Bárdos Artúr végzi, a felügyelő bizottság csupán nagyobb elvi kérdésekben, akkor is Bárdos Artúrral teljes összhangban fejti majd ki működését.” [34]

A harmonikus viszony azonban nem tartott sokáig, 1947. május 13-án a Rómeó és Júlia című hetilapban a főváros azzal fenyegetőzött, hogy „minden rendelkezésre álló eszközzel” biztosítja a Belvárosi Színház jövőjét; „ha kell operáló késsel”, ami az igazgató eltávolítását, s a színház irányításának átvételét jelentette.

Erre végül mégsem került sor. Így a Belvárosi Színház rövid ideig még megmaradhatott annak a kulturális intézménynek, melyről Bárdos Artúr A harmincéves Belvárosi Színház című írásában beszélt: „az érett, kritikával adagolt művészi kísérletek legbátrabb színházának, amely új stílusokat hozott”. [35]

 
 

 

 

 


[1] Kristóf Károly: Hogyan akadályozta meg Kiss Ferenc a Belvárosi Színház jubileumát. Dr. Bárdos Artúr a 30 éves Belvárosi Színházról. Világ, 1946. november 7.

[2] Herczeg Ferenc: Jubileum. Idézi: Gajdó Tamás: Direktorsors Magyarországon (Bárdos Artúr-dokumentumok). Színház, 1991/5. p. 45.

[3] Bárdos Artúr levele Herczeg Ferenchez. Budapest, 1941. július 30. Országos Széchényi Könyvtár Kézirattár, Levelestár

[4] Bárdos Artúr levele Herczeg Ferenchez, Budapest. 1941. július 30. Országos Széchényi Könyvtár Kézirattár, Levelestár

[5] Bárdos Artúr Mérföldkövek egy színház életében című cikkéhez e szavakkal mellékelte a Jubileum című Herczeg Ferenc-írást: „nyomtatásban soha nem jelent meg, és amelyet alábbiakban átadok a megérdemelt halhatatlanságnak.” Irodalmi Újság, 1967/1.p.  4.

[6] Kassák Lajos: Bárdos Artúr jubileumához. Idézi: Gajdó Tamás: Direktorsors Magyarországon. Színház, 1991/5. p. 46.

[7] Kassák Lajos: i. m. uo.

[8] Kassák Lajos: i. m. uo.

[9] Kassák Lajos: i. m. uo.

[10] Siklóssy Pál: Találkozások. Amerikai Magyar Kiadó, Rodenkirchen bei Köln, [1975]. Pp. 34–35.

[11] Bemutató: 1916. november 19.

[12] Arisztophanész: Lüzisztraté. Belvárosi Színház, 1933. szeptember 22.

[13] Ralph Benatzky: Az esernyős király. Belvárosi Színház, 1935. szeptember 13.

[14] Bemutató: Renaissance Színház, 1924. január 19.

[15] Bemutató: Belvárosi Színház, 1932. szeptember 24.

[16] Kristóf Károly: i. m. uo.

[17] Siklóssy Pál: i. m. 36.

[18] Bárdos Artúr levele Hatvany Lajoshoz. Budapest, 1946. november 26. MTAK Ms 5365/23

[19] Bárdos Artúr, 1946. p. 414.

[20] Budapest Főváros Levéltára. Belvárosi Színház iratai. 2982/1948–XI.; XXI.508.c (A polgármesteri ügyosztályok iratai)

[21] Bárdos Artúr, 1946. p. 414.

[22] Vámos Maga: Különös éjszaka. Bemutató a Belvárosi Színházban. Magyar Nemzet, 1945. május 8.

[23] Újvári Sándor: Különös színdarab. Szabad Nép, 1945. május 12.

[24] Bárdos Artúr, 1946. p. 414.

[25] Bárdos Artúr nyilatkozata megjelent: Magyar Nemzet, 1945. július 4.

[26] Magyar Nemzet, 1945. október 2.

[27] Magyar Nemzet, 1945. október 2.

[28] Relle Pál: Halálra ítélik a színházakat? Képes Figyelő, 1945/5. p. 15.

[29] Még egy hír. Pesti Műsor, 1945/14. p. 5.

[30] „Ez az összeg kétmillióra valorizálva – ma – nem sok.” Relle Pál: i. m. uo.

[31] Relle Pál: i. m. uo.

[32] Bárdos Artúr, 1946. p. 414.

[33] Egy év története. A budapesti napilapok fővárosi rovatvezetőinek közreműködésével kiadja a Budapest Székesfővárosi Irodalmi és Művészeti Intézet. [Budapest], Karácsony, 1946. p. 158.

[34] Perlaky Mária: A Belvárosi Színház – a fővárosé. Fényszóró, 1945/10. p. 14.

[35] Bárdos Artúr: A harmincéves Belvárosi Színház. Budapest, 1946. p. 414.