Kabos Gyula és a színpad

Kabos Gyula 1940-ben
Art Photo Studio, New York

Alakja filmszínészként maradt meg az utókor emlékezetében. Ki ne ismerné a Hyppolit, a lakáj Schneider Mátyását, a Meseautó Halmos Aladárját vagy a Lovagias ügy Virág Andorját? Az 1928-ban állami támogatással megújult Hunnia Filmgyárban óriási ütemben indult be a gyártás. Az 1930-as évek elejére a vígjáték vált az uralkodó műfajjá. Ennek lett egyik első számú sztárja Kabos Gyula. Eleinte idegenkedett a filmtől, s ezzel nem volt egyedül. Sokan attól tartottak, hogy a hangosfilm megjelenésével a színház háttérbe szorul, a közönség elpártol. A színházban alkotó művészek közül voltak, akik a film műfaját olcsó szemfényvesztésnek tekintették csupán. A Nemzeti Színház vezető színésze, a Színiakadémia igazgatója, Ódry Árpád egyenesen ördögtől valónak tartotta a filmet, és tehetséges, ifjú tanítványát, Szeleczky Zitát alig akarta elengedni egy forgatásra 1936-ban. „Maga is a Sátán szolgálatába állt!” – mondta neki szemrehányóan.

Kabos Gyula színházi pályája 1905-ben Szabadkán kezdődött. Jelentős év volt ez életében. Szülei akarata szerint ekkor végzett a kereskedelmi iskolában; ugyanakkor vágya is teljesült, mert befejezte magán-színiiskolai tanulmányait. Szabadkán megismerkedett, és életre szóló barátságot kötött Gózon Gyulával. Egy Zomborban töltött évadtól eltekintve 1910-ig maradt a délvidéki város társulatában. A gyorsan változó műsorrend lehetőséget adott számára sokféle karakter megformálására. Eközben autodidakta módon tanult, rengeteget olvasott, művelte magát.
„Kabos művelt ember volt, de abban a letűnt, álbohém korban, amikor a színészt nem vették komolyan, szinte titkolnia kellett a műveltségét. Kabost éppúgy beskatulyázták, mint sok más színészt, és így azt a lelkiismeretességet, azt az aprómunkát, amellyel egy-egy szerepét kidolgozta, komikusként használhatta csak fel” – emlékezett a színész barátja, Keleti László.
 
Kabos Gyula és Gózon Gyula ismeretlennel Szabadkán, 1905 körül
Ismeretlen fényképész felvétele
 
Pályája 1910–1913 között Nagyváradon folytatódott. Az 1913–1914-es évadot már Budapesten, a Király Színházban töltötte. Ezt követően főként a könnyű műfajnak otthont adó Royal Sörkabaréban (ma a Madách Színház áll a helyén), a Kristálypalotában (a mai Újszínházban), a Télikertben (a mai Thália Színházban) és a Fővárosi Orfeumban (a mai Budapesti Operettszínházban) lépett föl, de játszott a Magyar Színházban (a mai Pesti Magyar Színházban ) is. 
 
Nagyváradra visszatérve 1918-ban színházalapítással próbálkozott, a következő évben aztán végleg Budapesten maradt. Magánéletében is fordulat állt be: 1919-ben feleségül vette az özvegyen maradt Puhalag Máriát, s közösen nevelték az asszony lányát, az ekkor nyolcéves Surányi Gabriellát. Nem sokkal később gyermekük született – Kabos István György.
 

Kabos Gyula Nagyváradon, 1912-ben
Ismeretlen fényképész felvétele

Kabos Gyula 1920-ban
Ismeretlen fényképész felvétele

 
Említettük már, hogy országos sikert az 1931-ben bemutatott Hyppolit, a lakáj című film főszerepe hozta meg számára, de ő akkor már szakmailag elismert, igen népszerű fővárosi művész volt. A Vígszínház 1924-ben szerződtette, ami egy színész számára rangot jelentett, és további sikereket sejtetett. Kabos Gyula drámai színész szeretett volna lenni. Megrázó történetet mesélt erről Tolnay Klári: „Egy zenés vígjátékot adtunk, Kabos egy súgót játszott benne, akin mindig elverik a port. Az egyik jelenetben megtudja, hogy rajongásig szeretett kis unokája meghalt, de nem engedik haza, mert nélküle nem lehet az előadást megtartani. Ekkor egy szép francia sanzonnal elbúcsúzik az unokájától. Szerepe szerint leül a súgólyukra, és úgy énekelte a dalt. Biztos sikert várt tőle. A bemutatón a közönség már akkor mosolygott, amikor Kabos kiült a súgólyukra, majd végignevette, és megtapsolta a dalt. Kabos kijött a színpadról, csurgott a könnye: Nem megy – mondta, és átölelte a vállam. – A közönség nem vesz komolyan.”
 
A Vígszínházban végre lehetősége volt megmutatnia magát. Jób Dániel rendezésében bemutatták Csehov Cseresznyéskert című darabját. Ebben a gazdag paraszt, Lopahin szerepét kapta, melyet – Hegedűs Gyula és Varsányi Irén méltó partnereként – megrázó erővel alakított. A Pesti Hírlapban így írtak róla: „Kezdjük a meglepetésen: Kabos Gyula a gazdag paraszt karakterszerepében mesterit produkált, csupa szín, zamat, ízlés, mérséklet. Amit ő és Varsányi Irén a kulcsjelenetben mutattak, a művészet tökéletessége volt.” 
 

Simon Marcsával Hans Müller Tüzek című darabjában
Magyar Színház, 1922. Angelo felvétele

Az utolsó Verebély lány című Ábrahám Pál-operettben Gaál Franciskával
Fővárosi Operettszínház, 1928. Angelo felvétele

 
Egy évvel később, 1925-ben a Renaissance Színházban Juskevics Szonkin és a főnyeremény című tragikomédiájában a főszereplőt, Szonkint alakította, aki a szerep szerint a főnyeremény miatti örömében megőrül. Kosztolányi Dezső a Pesti Hírlapban kész tanulmányt szentelt a színész alakításának. Megállapította, hogy Kabos kiváló jellemábrázoló képességgel fölismerte, senki sem őrül meg hirtelen egy nagy bánattól vagy egy nagy örömtől, az őrültséget magában hordozza, és az lassan fejlődik ki, tehát ő már a darab elején skizofrén alkat volt, a főnyeremény ezt az őrületet csak kiváltotta. „A színész, ki ezt az alakot részletező elemzéssel, mértékes, tragikomikai erővel ábrázolta nagy művész. Öntudatosan haladt az útján, az utolsó állomásig, a tébolyig, mely alakításának tetőpontja” – írja Kosztolányi. 
 
Kabos Gyula valóban egy beérett, tudatos művész volt már ekkor. Alábbi gondolatai a belülről építkező színészi munka fontosságát hangsúlyozták, pedig akkor még a Sztanyiszlavszkij-féle játékmód nem volt elterjedt hazánkban. „…fiatal színész koromban roppant irigyeltem azokat a komikus színészeket, akiknek nagy orruk vagy valami más torzságuk volt, mert amint beléptek a színpadra, az emberek már nevettek. Ez így nagyon könnyű lehetett, és én kétségbeestem, mert akkoriban egészen rendes, szabályos gyerek voltam. Ahol játszottam, a városok patikáiban nem maradt egy csepp deákflastrom sem, akkora orrokat ragasztottam. Azóta már megtanultam, hogy a színészetet nem a külsőségekben kell keresni, s hogy nem az orr, a szem és a száj fontos, hanem a belső humor, hogy meg kell találni az embert, és az ember igazi torzságát kell a színpadra vetíteni...”
 
Sz. Juskevics: Szonkin és a főnyeremény
Renaissance Színház, 1925. Ismeretlen fényképész felvétele
 
Kabos 1926–1929 között a Fővárosi Operettszínház tagja volt, 1929–1930 között a társulat igazgatója lett; az új vállalkozás Fővárosi Művész Színház néven tartotta az előadásokat. Kabos vezetőként keménynek, határozottnak bizonyult. Méltánytalannak tartva a magas sztárgázsikat – első direktori intézkedéseinek egyikeként –, mélyen leszállította a kollégák csillagokba emelkedett fizetését. Rendelkezését nagy felzúdulás követte, sokan támadták érte. Honthy Hannával például nem is tárgyalt, oly nagy nézetkülönbség támadt közöttük.
 
A színigazgatásra így is ráfizetett; a Fővárosi Művész Színház rövidesen csődbe ment, s kezdetét vette a művész anyagi ellehetetlenülése. Közben ugyan beindult filmes karrierje, de annak ellenére, hogy hamarosan a magyar film egyik legnagyobb sztárja lett, anyagilag padlóra került. Erről így nyilatkozott 1934-ben: „öt esztendeje se éjjelem, se nappalom. Öt évvel ezelőtt támadt az a szerencsétlen gondolatom, hogy talán nekem sikerülhet valami nagyobb dolog. Akkor vettem át az Operettszínházat – és megbuktam. Körülbelül 200 000 pengő adósság származott belőle. Azt nyögöm, és nem tudok kilábalni belőle. Minden a hitelezőké. Ha két napig nem játszom, a harmadik napon nincs egy vasam sem.”
 
Túlhajszolt életet élt, örökösen dolgozott, alig aludt, szinte csak kávén és cigarettán élt. Nem csak saját családját, de szüleit, testvéreit is támogatnia kellett. 
 
A "Fehér ló" című zenés darabban Fejes Teri partnereként
Renaissance Színház, 1925. Angelo felvétele
 
Bár a nagyközönség Kabost mint filmszínészt tartotta számon, a színpadnak sem fordított hátat. 1933-ban a Magyar Színházban Hevesi Sándor rendezésében egy orosz kishivatalnok, Marmeladov szerepét kapta Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényének színpadi változatában. Óriási volt a siker. A Nyugat hasábjain Schöpflin Aladár méltatta a színész játékát: „Nagy meglepetés Kabos Marmeladovja, ezt a kitűnő színészt eddig csak komikus, sokszor groteszk s majdnem mindig zsargon ízű szerepekben láttuk, s most egyszerre kiderül róla, hogy tragikus aláfestésű groteszkben talán még kitűnőbb, olyan penetráns züllöttséggel, maszknak, mozgásnak, beszédnek olyan hitelességével, olyan félreismerhetetlenül orosz atmoszférában játszik, hogy az alak megnő, és epizódból főszereppé válik.”
 
A Reggeli Újság kritikusa 1933-ban így fogalmazott: „Kabos Gyula már régen tudta, hogy mit tud. Csak éppen az igazgatók nem hitték el neki. Csehovtól Dosztojevszkijig pávatollal táncolt a fején. Most végre aranykoronát kapott” 
 
A színész 1935–1937 között ismét a Vígszínháznál, 1937–1938-ban a Magyar és Andrássy úti Színháznál volt szerződésben. Közeli barátja, Peti Sándor színész így emlékezett rá: „Szerintem a legtökéletesebb jellemalkotó művészek egyike volt a magyar színpadon... a motyogós, dadogós beszédmodort átvette valakitől, de úgy átdolgozta a maga ízlése szerint, hogy az ő lelkéből lelkedzett jellemvonásává vált. Vidéken együtt volt Polgár Károly színigazgató társulatánál Gózon Gyulával. Polgár valóban dadogott, és ezt a modort mindketten átvették. Aki emlékszik még Gózon Gyulára, emlékezhetik arra is, hogy Gózon is dadogott egy-egy szerepében. De ő nem dolgozta át a maga modorára ezt a manírt. Kabos minden szerepébe, akár színpadi, akár filmszerepébe, belemélyedt és a maga képére formálta azt.”
 
Muráti Lili, Ráday Imre, Kabos Gyula, Sitkey Irén és Vágóné Margit 
Hunyady Sándor: Lovagias ügy. Pesti Színház, 1935.Solty Kató felvétele
 
Keleti László szerint remek Molière-színész lehetett volna. A magyar színészet örök vesztesége, hogy nem játszhatott mindent, amit szeretett és tudott. Vajon milyen színpadi pályát futott volna be, ha nincs a film? Hová sorolná a kortárs színháztörténet ezt a tehetségét színpadon is kimagasló alakításokkal bizonyító színészt, ha a színpadot választja? Egyáltalán befogadta volna-e a szigorúan zárt színházi szakmai elit? Őt, aki rendszeres szereplője volt a kabarék, orfeumok műsorának? Talán azoknak volt igaza, akik a filmet a könnyű siker és olcsó szórakoztatás műfajaként emlegették, és féltették tőle a fiatal tehetségeket, mint Ódry Árpád? Egy biztos: filmjei révén tehetségének híre a tengerentúlra is eljutott. A Színházi Élet című lapnak ezzel kapcsolatban 1936-ban így nyilatkozott: „Negyedszer hívnak Amerikába, de eddig egyetlenegyszer sem volt lelkierőm aláírni a szerződést.”
 
Filmjeiben egy országot szórakoztatott, miközben sorra cáfolta a róla – mint vidám természetű emberről – szóló híreket: „Én egy nagyon szomorú ember vagyok, csak mániákusa vagyok a vidámságnak, és addig nem nyugszom, amíg nevető arcokat nem látok magam körül. De különben is, ma jókedvet csinálni – kötelesség, és akkor is nevetni kell, ha sírni szeretnék”– vallotta be 1934-ben az Esti Kurír újságírójának.
 
Az 1930-as évek közepétől ismét felerősödő szélsőjobboldali zavargásokat egyre aggasztóbbnak tartotta. Antiszemita támadások érték többek között Székely Istvánt, aki Kabos legtöbb filmjét rendezte. A színész aggódni kezdett, főleg fiát féltette. Istvánt 1938-ban Londonba küldte, ő pedig feleségével 1939 elején az Egyesült Államokba utazott. Angolul és németül jól beszélt, tehetségesen írt, népszerű volt, bizakodott a jövőben. Nem akart véglegesen külföldön maradni, idővel haza akart jönni. A sors másként rendelte. Az Amerikában töltött két év küzdelmekkel teli, szomorú időszakát hűen tükrözi a színész 1940-ben írt levele: „Kedveseim, lent voltunk most egész St. Louisig, de nem volt nagyon érdemes. Ez az egész túra csak annyit jelentett, hogy tudtunk Pistának egyszer 100 dollárt, egyszer 80 dollárt küldeni, és a mi részünkre további 350–400 dollárt jövedelmezett, és mondjuk az 5 heti ellátást. Szóval semmit! Ennyit odahaza krumplikapálással is meg lehet keresni.”
 
Zaklatott mindennapok, sok száz kilométeres utazás, napi több előadás, betegség és honvágy; ugyanakkor minimális bevétel… Ez az amerikai időszak mérlege. Túlhajszolt szervezete egy idő után nem bírta a terhelést. 1941. október 6-án New Yorkban meghalt. Mindössze 54 éves volt. 
 
„Hiszek a nevetés és könny hatalmában, mert ellensége a rettegésnek és a gyűlöletnek” – vallotta Charlie Chaplin. Ezt a mondatot akár Kabos Gyula is írhatta volna.
 
Írta: Szebényi Ágnes
 
-----------------------------------------------------
Felhasznált irodalom:
Cenner Mihály, Geréb Anna, Karsai Kulcsár István, Nemeskürty István, Veres József: Kabos Gyula 1887–1941. Születésének századik évfordulójára. Budapest, Magyar Filmintézet, 1987
Bános Tibor: Kabos Gyula. Budapest, Athenaeum 2000 Kiadó, 2000
A Filmkultúra 1987. februári, Kabos Gyulával foglalkozó tematikus száma