Hétköznapok és ünnepek - Emlékek a nagyváradi színjátszás két évszázados történetéből

2018. augusztus 26.

 

A magyar színháztörténetben alig van olyan ünnepi alkalom, melyről évszázadokon át megemlékeznénk. Nem sokan tartják ma már számon 1790. október 25-ét, amikor a Kelemen László-féle társulat, az első magyar hivatásos színjátszó együttes a budai Várszínházban előadta Simai Kristóf Igazházi című művét. Pedig ennek a bemutatónak ismerjük körülményeit, fennmaradt színlapja, tudjuk, kik játszottak a nevezetes eseményen. Ezzel szemben az első nagyváradi előadás időpontját kizárólag Jancsó Pál kolozsvári komikus naptárából ismerjük. Jancsó a Wesselényi Miklós-féle első kolozsvári társulat tagjaként részt vett a magyarországi kirajzáson, s 220 évvel ezelőtt, 1798. augusztus 26-án fellépett Nagyváradon a Süketnéma című vígjátékban. Úgy látszik, a színházi varázs egy csapásra elbűvölte az itteni közönséget, mert az együttes október 3-ig itt maradt, majd a debreceni vásár és a hegyaljai szüreti időszak után, november 2-től december 3-ig, ismét előadásokat tartott a városban. 

Igazi ünnep azonban csak száz év múlva lett a korszakos eseményből – elsősorban azért, mert a kiegyezés után megélénkült a történeti érdeklődés, s a polgári társadalomban újonnan alakult szellemi műhelyek követendő példaként állították azokat a kivételes személyiségeket, akik mindent megtettek a magyar nyelv ápolásáért, a nemzeti kultúra megteremtéséért, a színészet pártolásáért. Nagyváradon Náményi Lajos szorgalmazta a százéves évforduló megünneplését, s az ő nevéhez fűződik a Váradi színészet története című munka megírása. Ahogyan a mű előszavából kiderül, Nagyvárad városa, Bihar vármegye, az 1892-ben alakult Szigligeti Társaság, a Bihar Megyei és Nagyváradi Régészeti és Történelmi Egylet valamint a Nagyváradi Takarékpénztár anyagilag is támogatta az összefoglalás megírását. [1.]
 
A nagyváradi színház az 1900-as évek elején
 
A centenáriumi megemlékezés százhúsz évvel ezelőtt ünnepi díszgyűléssel kezdődött. A megnyitót Rádl Ödön ügyvéd, lapszerkesztő, irodalmár, a Szigligeti Társaság elnöke tartotta. A díszbeszéd után Somló Sándor költő–színész szavalta el ez alkalomra írt ódáját, majd Náményi Lajos vázolta fel az első száz esztendő eseményeit. Ezt követően emléktáblát lepleztek le a régi Sas fogadó helyén emelt épület falán. 
 
Két évvel később még nagyobb ünnepséget rendeztek Nagyváradon: 1900. október 15-én avatták fel a város első kőszínházát, melyet a bécsi Fellner és Helmer cég tervezett, és Rimanóczy Kálmán építész – tiszteletdíjáról nagylelkűen lemondva – kivitelezett. 
Sas Ede ünnepi prológjában azzal szembesítette a közönséget és a művészeket, hogy a színház elveszítette hajdani fenségét, nem a létezés kérdéseivel foglalkozó tragédiák és a dicső nemzeti múltat idéző művek kerülnek színre, hanem üres tréfák, frivol félreértéseket felvonultató színjátékok. „Kalmárrá tette Tháliát az élet – A porban hajszol olcsó nyereséget” – recitálta lemondóan Paulayné Adorján Berta. – A prológus szerzője azonban megidézte Szigligeti Ede szellemét, azzal az óhajtással, hogy az új színház legyen a város neves drámaíró szülöttéhez méltó hely: 
 
„Támadjon itt igaz magyar világ, 
A költészet bűbájos virulása: 
Magyar földből fakadó virág
Legyen sasfészek, melyből az eszmék 
Magasra törve a napot keressék, 
Fehér legyen a szárnyuk – de szabad!
Fehér sas legyen itt a gondolat!” [2.]
 
Váradi Antal előjátékában is a dicső múlt elevenedett meg: színre lépett a nagyváradi színészet jeles mecénása, dr. Sándorffy József és két jeles vándorszínész: Nagy István és Megyeri Károly. Természetesen a Múzsa is a színpadon termett, s a mű végén ezekkel a szavakkal fordult a jelen művészeihez: 
 
„…tegyetek esküt, hogy e színpad: oltár 
A hazaszeretetnek! Szent hely voltál
A múltban, Várad, nemzet dísze, éke, 
Lásson még szebbnek jövő fényessége”
Majd később: 
„Föl a szívekkel! Új templom van itt, 
Benn a magyar művészet Istene lakik!” [3.]
 
Érdemes felfigyelni arra, hogy mit hangsúlyoztak az alapítók a nagyváradi színház átadásának pillanatában. Elsősorban azt, hogy a színjátszásnak nemzetinek kell lennie, azaz színvonalas új magyar drámákat kell bemutatni, melyek méltók a regényirodalomhoz és a költők alkotásaihoz. De legalább ilyen fontosnak tartották, s erre utal az oltár, a templom és a művészet Istenének említése, hogy a színház méltóságos, ünnepélyes és meghitt hely legyen. 
Egyébként a Szabadság című napilap ifjú munkatársa, Ady Endre is hasonló gondolatokat fogalmazott meg: „Szigligeti háza nem lesz a ledérség, nem lesz a kufárok otthona. Eszmék, igazságok háza lesz. Mert száz év óta ezt akartuk.” ˙[4.]
A színházban az ünnepi eseményeket azonban komor hétköznapok követték. Hiányoztak a különleges események. „Nem volt még szín, élet, érdekesség a szezonban. Ne tessék mosolyogni: nagy baj van, ha Nagyváradon nem beszélnek a színházról. Pedig a színház kezd a témák közül kikopni…” – írta Ady Endre éppen egy évvel a Szigligeti Színház átadása után a Nagyváradi Naplóban. [5.]
A nagyváradi együttest vezető igazgatók természetesen mindent elkövettek, hogy jó repertoárral, jó előadásokkal küzdjenek a szürke hétköznapok termette ellenség, az apátia ellen. Sokszor hiábavaló volt minden igyekezet, és semmivel sem lehetett a közönséget a színházba csábítani. Pedig amióta színjátszók keresték fel a Körös parti várost, mindenki a titkot kutatta: mivel lehet sikeres, melyik művekkel, és főként milyen színészekkel. 
 
Az Országos Színháztörténeti Múzeumban elsősorban olyan huszadik századi dokumentumok találhatók, melyek anyaországi alkotók hagyatékából kerültek a gyűjteménybe. Szerencsére van egyetlen 19. századból való nagyváradi színlapunk – mutatóba, mely 1849-ben Felekyné jutalomjátékát hirdette. Feleky Miklós első feleségéről, Szabó–Szákfy Amáliáról, az 1840-es évek kedvelt naivájáról van szó. A színlap arról a néhány hónapról tudósít, mely források híján nincs feldolgozva Nagyvárad színháztörténetében. Náményi Lajos ugyanis Molnár György színész, színházigazgató Világostól Világosig című művét felhasználva írta meg az elbukott szabadságharcot követő időszakot – Molnár pedig csak 1850 elején csatlakozott a társulathoz, melynek tagjait így örökítette meg: „Feleki is ott volt […], ah, de nem volt ott Szákfi Amália, a már volt Felekiné, ki ekkor Pécsen játszott, és búsult Gyulai után, kit a Bach-huszárok egy színpadi rögtönzésért elcsuktak, s az árván maradt gyönge szálat Foltényi vigasztalta meg, és gondozta tovább.” [6.]
Molnár megírta, hogy a világosi katasztrófa után Kilényi Dávid színigazgató Debrecenben és Váradon szervezkedett, és mintegy védőszárnyai alá fogadta az üldözötteket meg a pályakezdőket. Ő említette azt is, hogy a társulatban sok jeles művész működött, akik a harctérről jöttek vissza a színpadra. Színlapunk is bizonyítja ezt, hiszen Futó János honvédtüzérként szolgált, Kecskés Károly pedig Petőfi Sándor katonatársa, hadnagy volt Bem erdélyi hadseregében. De ott szerepel Tóth József neve, aki Kossuth Lajos parancsára a szabadságharc utolsó napjaiban állami pénzeket szállított az aradi várba. Feleségével éppen akkor érkezett oda, amikor a kormányzó már menekülésre készen állott. Úgy látszik, ő is Nagyváradra húzódott a fegyverletétel után, majd 1850 tavaszától a Nemzeti Színházban folytatta pályafutását. 

Az előadás érdekessége, hogy a kolozsvári társulat egykori tánctanítója, Kajetán Leopold, aki 1847 decemberében költözött Várad-Olasziba, Müller Idával spanyol táncot lejtett. A leglényegesebbet viszont nem sikerült megfejteni: ezekben a nehéz időkben miért nyomtatták selyemre a jutalomjátékot hirdető színlapot? 
 
Bajor Gizi 1932-es nagyváradi és kolozsvári vendégjátékáról sajnos nem maradt fenn ünnepi színlap, de a művésznő rajongója, Artúr bácsi összegyűjtötte az erdélyi turné dokumentumait, s képeslapokkal, fényképekkel illusztrálta az albumot. [7.] A nagyváradi lapok írásai általában csak magasztalták az eseményt, a legradikálisabb orgánumban azonban a magyar színészet válságát is megemlítették: „A nagyváradi színházban hónapok óta nem csendült fel a magyar szó, nem játszhatnak a színészek, és a magyar közönség hiába várja, hogy a mozivá szegényedett színházban újra otthont találjon a Thália ekhós szekere. 
A nagyváradi színház Bajor Gizi emlékalbumában
Újabban már divat lett, hogy Váradon csak akkor játszanak színészek, ha budapesti vendégek érkeznek szomorú erdélyi földünkre. Ezek az alkalmak ünnepé magasztosulnak, s csodák-csodája megtelik a színház, és a régi boldog, békebeli forró színházi esték emlékei elevenednek meg” – írta az Erdélyi Magyar Szó 1932. július 9-én. [8.]
Bajor Gizi három kedves szerepében lépett fel Váradon; 1932. július 5-én Romain Coolus Húsvéti vakáció, július 6-án Szép Ernő Azra és július 7-én Andai Ernő Porcellán című műve került színre a helyi társulat művészeinek közreműködésével. 
A vendégjátékról szóló beszámolók, a budapesti Nemzeti Színház vendégművészének ünneplése mellett, mintha arra akarták volna felhívni a nagyváradiak figyelmét, hogy elsőrangú Janovics Jenő Nagyváradon is játszó társulata. Erdős Iván, a Nagyvárad munkatársa személyesebb beszélgetést is folytatott a színésznővel. A rendhagyó írás 1932. július 7-én jelent meg Bajor Gizi beszél címmel: „Nagyváradból még alig láttam valamit, nem tudok véleményt mondani róla. De Kolozsvár elbűvölt engem: istenien bájos az a hely! Azok a régi házak, ódon kis utcák! És milyen nagyszerű színészek! Azt hiszem, maguk talán nem is méltányolták mostanáig kellően Tasnády Andrásnak a talentumát! Elsőrangú színész, csupa finomság! Aztán ott van Balázs Samu, aki az Azrában játszott velem! És mind-mind kitűnő erők! És milyen kiválóan oldották meg a rendezési feladatokat! Még a legkisebb díszletező munkás is milyen tisztességes munkát végzett!” [9.]
Mi is lehetne az Erdélyi Magyar Szó már idézett cikkének zárómondata? „Az ünnepi előadásokért hálásak vagyunk Bajor Gizinek, s bár az ő itt léte új életre keltené a nagyváradi magyar színjátszást!”
 
A magyar színjátszást azonban nem volt olyan könnyű életre kelteni. Amikor 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéssel Észak–Erdély ismét Magyarország része lett, a nagyváradi színház önálló társulatát csak nagy nehézségekkel sikerült megszervezni. A magyar városparancsnokság 1940 októberében Putnik Bálint színész és Szathmáry Endre karnagy részére adott játszási engedélyt. Alig egy fél évvel később, 1941. március 22-én azonban azt olvasták az Újság című budapesti napilap olvasói, hogy az indulás csalódást keltett, „bizonyos színházellenes hangulat érzete tölti el az embert, ha az üres padsorokat látja”. Putnik mégis bizakodóan nyilatkozott: „Nagyváradon – meg vagyok győződve arról – felülkerekedik a színház szeretete és türelemmel, bizalommal várom az időt, amely remélhetőleg rövidesen bekövetkezik. Legutóbb beállítottam az ifjúsági előadásokat, amelyek előtt egy tanár tart magyarázó előadást.” [10.]
Gyűjteményünkben éppen ebből az időszakból található néhány kimutatás, melyeket a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium Művészeti Osztályára kellett küldenie az igazgatónak. Az 1941. februári számfejtésből kiderül, hogy a megtartott huszonnyolc előadás 8268 pengő bevételt hozott, s a nyugdíjintézetnek fizetett napi pótfillérekből 508 pengő jött össze. Eszerint az átlagbevétel naponta nem érte el a 300 pengőt. A kimutatásból azt is megtudjuk, hogy Dajka Margit vendégjátéka még a harmadik estén is az átlag dupláját jövedelmezte. Igaz, hogy a vendégművésznőnek esténként 220 pengőt kellett kifizetni. Érdekes megfigyelni, hogy Kovács György fellépése a Mandragórában jóval kevesebbet hozott. Igaz, Kovács jóval kevesebb fellépti díjat kapott. [11.]
A nagyváradi társulat az 1940-es évek elején
 
Putnik Bálint két évvel később, 1943-ban már azt nyilatkozta a Film, Színház, Irodalom című lapban, hogy a közönség eltartja a színházat: „a havi rezsink bizony huszonhétezer pengő körül jár, és nem csekélység az, hogy minden nap megközelítőleg ezer pengőt kell bevennünk, ha meg akarunk élni”. [12.] A direktor azonban akkor sem maradt adósa senkinek, amikor nem ment olyan jól a színház, ezt bizonyítják a minisztériumba beküldött fizetési ívek – a tagok aláírásukkal igazolták, hogy megkapták gázsijukat. [13.]
 
Bár előadás-kimutatások, fizetési listák nem találhatók a később nagy karriert befutott Simon Zsuzsa hagyatékában; a színésznő, rendezőnő az 1945-ös nagyváradi újrakezdés érdekes iratait, fényképeit őrizte meg. [14.]
A nagyváradi születésű művésznő és férje, Mányai Lajos 1945 februárjában érkezett a városba. Bizonyára szerepet játszott ebben a kétségbeejtő magyarországi helyzet, s talán más személyes okok is. Szabó Ernő igazgató hívta meg a két művészt, hogy az új színházeszmény megvalósításában segítségére legyenek. Az volt a cél, hogy ne az operettek és a léha zenés művek uralják a repertoárt, hanem komoly drámai művek kerüljenek színre, ezzel segítve a tömegek kulturális fejlődését. 
Az újságcikkeket és a fényképeket elemezve kijelenthetjük, hogy Simon Zsuzsa színészi múltja, rendezői tapasztalatai és marxista világnézete határozta meg a prózai műsort. Ne gondoljuk azért, hogy csupa propaganda-előadás került színre. De már 1945. március 3-án, Háy Gyula Németek című művének premierjén, mely a hitlerizmus igazi arcát mutatta be, megismerte a közönség a két világháború közötti munkásszínjátszás formanyelvét: „A rendkívül egyszerű eszközökkel, impresszionista módon megoldott színpadi képeket szünet helyett a függöny elé lépő színészek és a szavalókórus párbeszéde kötötte össze, melyet Matolcsy Zoltán kísérőzenéje festett alá” – írta az Új Élet színikritikusa. A színlapról az is kiderül, hogy a díszletet Vogel Eric tervezte. 
 
Szabó Ernő (Tiborc), Simon Zsuzsa (Melinda), Delly Ferenc (Bánk), Perényi János (Bíberach),
Ihász Klári (Izidóra), Hamvay Lucy (Gertrudis), Cseke Sándor (Ottó), Mányai Lajos (Petur)
Katona József: Bánk bán
 
Simon Zsuzsa a legbüszkébben Katona József Bánk bán című drámájának rendezésére emlékezett vissza. Ez a bemutató nyitotta meg Váradon az 1946–1947-es évadot. Az ünnepélyes előadás előtt, 1946. szeptember 14-én Ványai Károly polgármester és dr. Török Andor orvos, a Magyar Népi Szövetség elnöke mondott beszédet. A bemutatóról szóló írások nagyszerű művészi teljesítményről számolnak be. Az egyik kritikában ezt olvasni: „A Bánk bán sikeres megjelenítéséért összefogott a színház igazgatósága, a rendező és úgyszólván valamennyi színész. A vidéki színjátszásnak megvannak a maga zárt keretei és lehetőségei, de ez az előadás kilépett e zártságból, s többet nyújtott, mint eszközei ismeretében föltételezhető lett volna. […] Különösen a rendezés keltett igen jó hatást, mert a csillogó és nagyvonalú történelmi ábrázolást Simon Zsuzsa össze tudta kötni a formák egyszerűségével. Ruzicskay György díszletei erőteljesen hozták közelebb a kor hangulatát.” Sajnos Ruzicskay terve töredékesen maradt ránk, s mindössze néhány fénykép érzékelteti a színházi este hangulatát. [15.] Akik 1946-ban jelen voltak ezen a nevezetes bemutatón, bizonyára azt gondolták, részesévé váltak Nagyvárad évszázados színháztörténetének. S legyünk őszinték, titkon mi is azt reméljük, hogy száz év múlva is számon tartják a mai megemlékezést. De lehet, hogy tévedünk, hiszen sok nevezetes premier kihullott – ezért vagy azért – az idő rostáján. A közönség csak néhány évtizedig őrzi kollektív emlékezetében egy-két feledhetetlen előadás pillanatképét – s a színháztörténész is jobbára csak ezekről készíthet összefoglalót. 
 
Gajdó Tamás előadása elhangzott a nagyváradi Szigligeti Színház jubileumi nyilvános évadnyitó társulati gyűlésén, 2018. augusztus 26-án.
 
Jegyzetek
---------------------------------------------------------------------
1. Náményi Lajos: A váradi színészet története. Nagyvárad, Láng József könyvnyomdája, 1898. [VII.] Reprint kiadása: Nagyvárad, Bihari Napló Kiadó, 1998. 
2. Sas Ede: Szigligeti háza. Közli: Nagy Béla: …és díszes palotát emeltünk. A nagyváradi Szigligeti Színház építésének kultúrtörténete dokumentumokban (1899–1900). Nagyvárad, Bihari Napló Kiadó, 2000. 451. 
3. Váradi Antal: Az új oltár. Előjáték a nagyváradi állandó színház megnyitására. Közli: Nagy Béla: i. m. 459. 
4. Ady Endre: Szigligeti háza. Szabadság, 1900. október 14. Kiemelés az eredetiben. In: Nagyváradi színikritikák a Holnap évtizedében. Ady Endre, Bíró Lajos, Dutka Ákos és Juhász Gyula írásai a színházról. Válogatta, a bevezető tanulmányt írta és a jegyzeteket összeállította Indig Ottó. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1975. (Téka) 32. 
5. Ady Endre: Jegyzetek a színháznak. Nagyváradi Napló, 1901. október 25. Kiemelés az eredetiben. In: Nagyváradi színikritikák a Holnap évtizedében, i. m. 53. 
6. Molnár György: Világostól Világosig. Emlékeimből, II. könyv. A budai népszínház második cziklusáig, 1849–1867. Arad, 1881. 37. 
7. Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Fotótár Album 104. 
8. (–os): Ünnepi esték után. Bajor Gizi és Cs. Aczél Ilona vendégjátékáról. Erdélyi Magyar Szó, 1932. július 9. 
9. Erdős Iván: Bajor Gizi beszél. Nagyvárad, 1932. július 7. 
10. Perédi György: A váradi színház sorsa. A polgármester és a színigazgató nyilatkozata. Újság, 1941. március 22. 
11. Havi műsorkimutatás. 1941. február hó. Igazgató: Putnik Bálint. Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Kézirattár 56.2695.1
12. Bella Andor: Nagyváradi színházi levél. Film, Színház, Irodalom, 1943/6. 20. 
13. „Alulírottak ezennel elismerjük, hogy az 1941. évi április hó 16-tól április hó 30-ig esedékes összes járandóságunkat Putnik Bálint igazgató úrtól mint a Szigligeti Színház igazgatójától a mai napon hiánytalanul megkaptuk.” Gépirat autográf aláírásokkal. Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Kézirattár 56.2318.8
14. Simon Zsuzsa működésének dokumentumai. Fényképek, újságkivágatok. Nagyvárad, 1945. február–1947. június. Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Fotótár Album 66. 
15. Robotos Imre: Bánk bán. Katona József történelmi drámája a nagyváradi magyar színházban. Fáklya, [1946. szeptember 17.(?)] A kritikát teljes terjedelmében megőrizte – a megjelenés dátuma nélkül – a Mányai Lajos nagyváradi működését bemutató album. Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Fotótár Album 128.
 
 
Share