Fogalmazhatnánk úgy, hogy a PIM-OSZMI Táncarchívuma legfrissebben felfedezetett kincsének bemutatásához egy rendkívüli könyv megjelenése kínált apropót, de az igazság ennél jóval bonyolultabb. A most tárgyalt fénykép megtalálásának és azonosításának története jellegzetesen illusztrálja azt az izgalmas, gyakran a műfaji határokat is átlépő munkát, mely az intézmény falai közt zajlik.
A mostani Hónap műtárgya adatsorának megadásával megmutattuk történetünk csattanóját, de az addig megtett út és felvétel sorsa innen visszafejtve is fordulatos.
A közelmúltban nagylelkű felajánlást kapott gyűjteményünk: a jeles táncművész, Prepeliczay Annamária a PIM-OSZMI Táncarchívumának ajándékozta féltve őrzött kincsét, gyerekkorában összegyűjtött és részben albumba rendezett fénykép-kollekcióját. Ezen a ponton át is adjuk neki a szót: „1961-től voltam az Állami Balettintézet (ÁBI) növendéke. Nagyjából 9 és 11 éves korom között gyűjtögettem össze az album anyagát. Az órák közti szünetben, vagy a tanulószobáról kiszökdösve általában két irányba vitt az utam: vagy a Magyar Állami Operaházba, vagy különböző újságok szerkesztőségébe. Utóbbi helyeken táncos témájú fotókat kunyeráltam a szerkesztőktől, képszerkesztőktől, amiket aztán az Operában alá is tudtam íratni. Megálltam a szerkesztőségi szobákban, hogy »kezit csókolom, gyűjtöm a balettes fényképeket, tetszenek tudni valamit adni nekem?«, a jóindulatú szerkesztők pedig elém tettek egy halom képet, vagy kinyitottak egy fiókot, hogy válogassak a már megjelent felvételekből. Így találkoztam például Féner Tamással is (a gyűjtemény a Mestertől is tartalmaz több felvételt – a szerk.). A fényképen látható Lakatos Gabriella is gyerekkorom bálványai közé tartozott. A Bartók Béla úton lakom születésem óta, így gyakran sétáltunk a közeli Kelenhegyi úton is, ahol Lakatos nevezetes villája állt. Nádas Péter felvétele ennek kertjében készült – ezt tudtam, de az alkotója személyéről fogalmam sem volt.” Prepeliczay 1970-ben végzett az ÁBI-ban, ezt követően a Pécsi Balett magántáncosa, majd a Győri Balett, később, 1988-tól a Szegedi Balett tagja, a XX. századi magyar balett három ikonjának, az e társulatokat alapító és vezető Eck Imrének, Markó Ivánnak és Imre Zoltánnak volt igen fontos művésze. Albumában gyerekkora példaképeinek, a kor meghatározó magyar táncművészeinek civil vagy előadás-felvételeit – közel száz darabot – őrizte. Lakatos Gabriella mellett Orosz Adél, Kun Zsuzsa, Szumrák Vera, Dózsa Imre, Sipeki Levente és mások jelentős részben dedikált fényképeivel gazdagodott gyűjteményünk, nagylelkű adományának köszönhetően. Prepeliczay Annamária a képeket részben un. fotósarkokkal beragasztotta az albumába, a maradékot, amely már nem fért el az oldalakon, a lapok közt, borítékokban őrizte. Nádas Péter életműve ismerőjeként, a felfedezést követő, e publikációt megelőző, lelkes beszélgetésünk során rögvest említette, hogy tudja: az író az 1960-as évek során több lap, így a Nők Lapja fotóriportereként dolgozott, de arról nem tudott, hogy egy képét gyerekkora óta őrzi.
Mi, a Táncarchívum munkatársai a Prepeliczay-album anyagának azonosítását és leltározását idén júniusban végeztük el. A Lakatos Gabriellát ábrázoló felvételek feldolgozása különleges örömet jelentett számunkra: a XX. század egyik legismertebb magyar táncosának – a pusztulástól szinte az utolsó pillanatban megmentett – hagyatékát bő negyed százada őrzi gyűjteményünk. A rendkívüli gazdagságú anyagból dolgozva, kereken tíz évvel ezelőtt rendeztük meg (Behuminé Szúdy Eszter, volt gyűjteményvezetőnk kurátori munkájával) az Egy táncos díva arcképe című tárlatot. A Lakatos születése 80. évfordulójára megnyíló kiállítás a Magyar Állami Operaház Vörös Szalonjában, majd az OSZMI Krisztina körúti főépületében volt látható. Anyaga kiválogatásának alapvető gondolata volt, hogy általa ne csupán a halhatatlan balerina sokoldalú tehetségét, de társadalmi helyét, s – nem túlzás a szó – kultuszát is bemutassuk. Mai ésszel gyakorlatilag felfoghatatlan a rajongás, mely Lakatos Gabriellát pályája során övezte. Alakját részletesen nem méltatjuk most, hiszen terveink szerint hagyatéka egy fontos darabját a közeljövőben bemutatva, ugyanitt szólunk ismét, bővebben róla.
Nádas Péter 1961-ben, tizenkilenc évesen, mint a Nők Lapja újonc munkatársa (ebben az évben szegődött a laphoz) látogatott el a nevezetes Kelenhegyi úti villába: Lakatos Gabriella ekkor fényes táncosi pályája delelőjén állt: közel két évtizede volt a Magyar Állami Operaház tagja, ikonikus szerepek és külföldi vendégjátékok sorát tudhatta már maga mögött (s bőven: maga előtt is). Négy évvel korábban, mindössze harminc évesen megkapta a Kossuth-díjat. A Prepeliczay-albumban megtalált fotón látható finoman kacér, roppant elegáns és érzéki vonású arcának játékában pedig nem nehéz meglátni legnevezetesebb szerepének (a magyar táncművészet egyik legfontosabb szerepalakításának), az 1956-os Harangozó Gyula-féle A csodálatos mandarin Lányának karakterjegyeit.
De hogyan is azonosítottuk e felvételt? A kép hátlapján, golyóstollal volt olvasható Lakatos neve, alatta pedig egy szignó: „Nádas”. Munkánk egy pillanatra megtorpant: az aláírást nehezen olvastuk ki, még nem találkoztunk vele a gyűjteményben (megjegyzendő: ez a kép a PIM-OSZMI táraiban található, mindezidáig egyedüli azonosított Nádas Péter-fotó). Az Interneten szerencsére elég könnyen találtunk aláírás- és írásmintát, eszünkbe jutottak a nagyszerű író rövid sajtófotósi pályafutásának adatai, majd a fényképet rövid időre félretettük, hogy majd folytassuk feltételezésünket igazoló vagy elvető kutatásunkat. És itt következik a véletlenek bámulatos összjátéka.
A közelmúltban jelent meg Nádas Péter önéletrajzi nagyregénye, a pompás Világló részletek. E sorok írója ekkoriban már hetek óta e letehetetlen művet olvasta, s a Lakatos-kép megtalálásakor a második kötet közepén járt. A Világló részletek szakszerű méltatását örömmel hagyom nálamnál avatottabbakra, de tény: a regény számos szakterület páratlan forrásául is szolgálhat majd a jövőben a társadalomtörténettől a helytörténetig és így tovább. A tánctörténet ugyancsak hálás lehet több bekezdéséért, de amit a kép fellelése után egyetlen nappal a regény második kötetének 353-354. oldalain olvastam, az emberileg és szakmailag egyszerre volt revelatív. maga a visszaigazolás, hátborzongató időbeli egybeesés. Nádas, gyerekkora balett-élményeit idézi meg itt, a legendás nagybaletteket, mint A diótörő, a Párizs lángjai, s külön kiemeli utóbbiból Lakatos Gabriella és Róna Viktor alakját-alakítását. S ekkor jött a pontosságában, tartalmában is lélegzetelállító mondat: „Később fényképeztem Lakatos Gabriellát, és Róna Viktorral interjút készítettem, s akkoriban már értettem valamennyire, hogy függetlenül apám hangos homofób hajlamától, miért nem lehetett táncos belőlem.”
Munkánkat folytatva, másnap végignéztük Lakatos hatalmas, személyes emlékekből, fotók és sajtókivágatok ezreiből, saját maga készítette művészalbumokból álló hagyatékát. A kollekció egyik legfontosabb darabjában, egy hatalmas, alig mozdítható albumban beragasztva megtaláltuk a Nők Lapja riportját. a „F.A.” [Földes Anna] szignóval ellátott, Balerina pulóverben című, egyoldalas cikk gondosan formára vágva, ott lapul a hatalmas kötetben. Az írás három fényképpel jelent meg: az egyik az, amelynek eredetijét megtaláltuk, a másikon az elegánsan öltözött táncosnő háza erkélyén áll, a harmadikon pedig – igencsak formabontó módon – otthoni „játszóruhában” porszívózik. A képek alatt olvasható: „Nádas Péter felvételei”. A kivágott lap aljára pedig Lakatos gondosan felírta jellegzetes, kissé darabos betűivel: „1961. OKT. 7.”
Írta: Halász Tamás