Ömlesztett anyagból rendezett gyűjtemény

Székely György 1960-ban

 

Ha áttekintjük Székely György műveinek bibliográfiáját, azt tapasztaljuk, hogy a színháztörténeti és a színházelméleti kérdések mellett nagy arányban tűnnek fel a színházszervezés problémáival, a színházművészet gyakorlati kérdéseivel foglalkozó írások. Székely György ugyanis nem csak mint szakíró és rendező volt gyakorló színházcsináló. A különböző elnevezésű „színházi intézetekben” – a Filmtudományi és Színháztudományi Intézetben, a Színháztudományi Intézetben, a Magyar Színházi Intézetben, vagyis az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet jogelődjeiben kifejtett 1957-től 1980-ig tartó tevékenysége is részben ebbe a körbe tartozik.

Az előzményekről: Székely György 1952-ben a Fővárosi Operettszínházhoz szerződött, melynek öt éven át volt főrendezője. Emellett részt vett a Gáspár Margit irányításával folyó operett-történeti kutatásokban is – a műfaj legitimitása érdekében ugyanis fel kellett mutatni annak népi gyökereit, mély beágyazottságát a magyar színházkultúrában. E munka során sokat használta a Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség Tudományos Osztályának könyvtárát, mely a Kertész utca és a Király utca sarkán található egykori üzlethelyiségben rendezte be irodáit. „Lassan, azt kell mondanom, újra elkezdtem beleédesedni az elméleti és történeti kutatásokba” [1.] – idézte fel ezeket az éveket egy Gajdó Tamásnak adott interjúban.

 

„Én egyébként 1957. január 1-jétől kezdve a Színházi Szövetség Könyvtárában kaptam alkalmazást, amelyet egy negyedév múltán az akkoriban megerősödő Színház- és Filmtudományi Intézethez csatoltak.” [3.] – de még ezt megelőzően átvette Mészöly Tibortól a részleg vezetését.

A Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetséget a belügyminiszter 1957. április 20-án kelt levelében feloszlatta. Az indoklás szerint a tagok egy csoportja a szövetséget a Magyar Népköztársaság elleni támadás eszközéül használta fel a forradalom alatt és az azt megelőző időkben. Új gazdát kellett találni a Szövetség egyes részlegeinek, így a Székely György által vezetett színházi tudományos osztálynak, benne a lektorátusnak és a könyvtárnak, mely a színházi szakemberek világviszonylatú sajtószemléjét, tájékoztatását, a műsorok kiválasztására való támogatását is biztosította – Hont Ferenc megfogalmazása szerint. [4.]

 

1957. áprilistól Hont Ferenc ambíciójának és fáradozásának köszönhetően a MAFILM pasaréti telepén tárolt régi filmek kezelésére létrehozott önálló csoportot, az Országos Színháztörténeti Múzeumot és a Színházművészeti és Filmművészeti Szövetség Tudományos Osztályát összevonták, és az Ady mozi Filmmúzeummá való átalakításával Hont vezetésével létrehozták a Színháztudományi és Filmtudományi Intézetet. A Kertész utcai részleg még egy ideig megtartotta viszonylagos függetlenségét, de 1958 februárjában az is a Krisztina körúton működő Színháztörténeti Múzeum épületébe költözött, egyesítették a múzeum 1952 óta gyarapodó szakkönyvtárát és dokumentációs gyűjteményét a Szövetség anyagával, mely jóval nagyobb volt az itt lévőnél.

 

Székely György pályafutása újabb fordulóponthoz érkezett: „Úgy éreztem, hogy ezzel kiváló alkalom nyílik arra, hogy lezárjam a gyakorlat korszakát, és megpróbáljam az elméleti általánosításnak és a történeti kutatásnak a területén feldolgozni azokat a tapasztalatokat, amelyeket az elmúlt 15 évben szereztem.” [5.] „Feladat, gyerünk, csináljuk!” – pályafutásának előző kacskaringói során is ezzel az attitűddel gyürkőzött az újabb kihívásoknak. És kitűnően csinálta ezt is. Az 1958. januárban felálló új intézményi struktúrában igazgatói beosztásban ő a Színházi Tagozat vezetője. A Színházi Tagozaton belül elkülönült a Tudományos Osztály és a Gyűjteményi Osztály. Előbbit Dömötör Tekla, utóbbit Cenner Mihály irányította.

 

 

A nagy szervezet nem volt hosszú életű, 1959. július 1-jétől a Színháztudományi Intézet önállóan működött tovább, ahol Székely György Hont Ferenc mellett, majd Hont 1969. évi nyugdíjazása után a néhány évente cserélődő igazgatók mellett 1980-ban bekövetkezett nyugdíjaztatásáig a helyettesi posztot töltötte be. Bár sokak szerint Hont helyére lépve 1969 után az aranykort elhozó igazgató lehetett volna, az Amerikai Egyesült Államokban az Albany State University-n vendégprofesszorként tanító Székelyt ez ügyben hazarendelő minisztérium mégis Bízó Gyulát, a Színházi Osztály vezetőjét nevezte ki a Magyar Színházi Intézet élére. A pontosság kedvéért rögzíteni kell, hogy Almási Miklós 1978. év végi távozta után 1979. januártól áprilisig, Elbert János kinevezéséig Székely György állt megbízott igazgatóként a Magyar Színházi Intézet élén.

 

 

Az imént vázolt feladatok a Székely György irányítása alá tartozó részlegekre hárultak. Első sorban a színházi szakemberek körében a mai napig a leginkább ismert és használt Dokumentációs Gyűjteményt kell említeni – mai nevén Cikkarchívum, mely Székely munkába állásakor óriási, rendezetlen anyaggal rendelkezett, ezt hatalmas munkával a ma is használatos struktúrába szerkesztették:

1. A legfontosabbak a szerzői dossziék, az 1960-as évek elején már mintegy 6.000 db van belőlük, mára már több tízezer dosszié gyűlt fel, bár a cikkek egy része csak elektronikus formában érhető el.

Egy-egy ilyen rendezett szerzői dosszié a következőket tartalmazta:

a) általános anyag a szerzőről, életrajzi adatok, műveinek felsorolása, róla írott cikkek, tanulmányok, méltatások, interjúk stb. és arcképek,

b) minden darabról külön-külön borítékban tárolták a dráma szinopszisát, bel- és külföldi előadások kritikáit, fényképeket, műsorfüzeteket, lektori jelentések megfelelő részleteit, sajtókivágásokat, tanulmányokat, szerepelemzéseket, rendezési elképzeléseket, a színészek nyilatkozatait; a könyvtár állományában levő könyvek alapján készült – a korra, történelmi és társadalmi háttérre, jelmezre, díszletre vonatkozó utalókat.

A szerzői gyűjteményen kívül gyűjtötték még az egy-egy ország színjátszására vonatkozó dokumentumokat is nemzeti színjátszás címszóval, volt híres színházakkal – például a Berliner Ensemble vagy az Old Vic működésével kapcsolatos, és volt fesztiválokkal kapcsolatos anyaggyűjtés is. Külön csoportot jelentett az úgynevezett cikkgyűjtemény, ahol egy-egy színházi jelenségre vagy művészeti stílusra vonatkozó elemzéseket tartottak egyben. [6.]

 

 

A Dramaturgia Csoport munkájának fókuszában az élő színház állt. Az intézet negyvenkilenc külföldi folyóiratra fizethetett elő – így a napi munkához tartozott az Arts-tól az Italien Theatre Review-n, az Opera News-on, a Slovensko Divadlo-n, és a Theater Heute-n át a Tyeatralnaja Zsiznyig tartó spektrum rendszeres szemlézése, a cikkek fordítása és átadása a Dokumentációs gyűjteménynek. Az itt feltűnt és bemutatásra alkalmasnak ítélt drámákat beszerezték, a művekről részletes szinopszisokat készítettek, a színpadszerű adatokon (szereplők száma, díszletigény stb.) és a részletes tartalmi ismertetésen túlmenően a hazai előadhatóság eshetőségét is mérlegelték. E szinopszisokat kéthavonta Dramaturgiai Gyorstájékoztatóban küldték el a színházaknak, ezzel párhuzamosan kezdetben a Dramaturgiai Tájékoztató című, majd Dramaturgiai Híradóra átnevezett, 1982-ig rendszeresen megjelenő kiadványban tették közzé, de sok utalást lehet találni az intézeti irattárban arra is, hogy az összefoglalásokra a Művelődésügyi Minisztérium is igényt tartott. Nagy valószínűséggel a velük való egyeztetés során alakult ki a drámák azon köre, melyről aztán fordítás készülhetett. A darabok lefordítására a minisztérium éves keretet biztosított, mellyel igen takarékosan bántak, így arra is volt példa, hogy egy-egy minisztériumból érkező – például egy német színházi szabályzat lefordítására vonatkozó – kérést Székely György azzal utasított vissza, hogy a keret olyan szűkös, hogy abból csak drámákat hajlandó fordíttatni. A drámafordításokat általában külsősök végezték, 1.000 forint díjazás ellenében.

A Dramaturgiai Tájékoztatót a Világszínház sorozatban közrebocsátott évi huszonnégy színdarab egészítette ki. Ezzel párhuzamosan időről időre magyar szerzők még be nem mutatott vagy elfeledett színdarabjait is ajánlották a színházaknak. A külföldi partnereknek is rendszeresen készült összeállítás a magyar darabokról.

 

 

A színházakat azonban nemcsak a műsorterv kialakításához szükséges ajánlójegyzékekkel látták el. Az intézeti irattár legnagyobb mennyiségű irattípusát azok a Székely György szignálta levelek alkotják, melyek a bemutatók előkészítéséhez küldött dokumentációs anyagot kísérték, vagy éppen a színháznak küldött eredeti dokumentumokat – könyveket és szövegkönyveket, cikkeket és fényképeket – próbálták visszaszerezni. Van köztük néhány igen figyelemreméltó: Udvaros Béla a kecskeméti Katona József Színház nevében Ashley Dukes Országúti kaland című színművének díszletezéséhez kért segítséget. Az 1957. december 2-án kelt kísérőlevél szerint Székely egy német nyelvű és három angol nyelvű szakkiadványt indított útnak a következő kiegészítéssel: „Amikor a darabon dolgoztam, valahogy úgy képzeltem el, hogy egy-két jó bútordarabbal a felfelé vezető lépcső kezdő fokaival stb., minimális díszlettel vagy csak függönnyel is elő lehet adni.” Ha utánanézünk az előadás adatainak, kiderül, az 1957. december 15-én bemutatott darabot Székely György fordította, a rendező Németh Antal volt. (Díszlet: Borcsa István) Egy másik érdekes dokumentum az 1970-es évek közepéről való. Ekkor már fénymásológép is üzemelhetett, mert van arra példa, hogy a késedelmes választ ennek működésképtelenségével magyarázzák. Az 1976. szeptember 2-án kelt levélben a Szegedi Nemzeti Színház Bábel Szása Krisztus mennybemenetele című drámáját kéri expressz leküldeni. Nehéz kitalálni, hogy a szegedi rendezőgárdából Léner Pétert vagy Giritz Mátyást érdekelte-e a darab, minden esetre ma már színháztörténeti tény, hogy a szövegből Ruszt József Zalaegerszegen rendezett nagyhatású előadást 1984-ben Húsvét címen.

 

Székely doktor rendszeresen véleményezett a minisztérium számára kortárs drámákat, értékelte a magyar színikritika helyzetét, az aktuálisan véget ért színházi évadot és az előzetes műsorterveket – „Ezek természetesen csak első impressziók, de talán segítségül szolgálnak” – írta az elemzések végére. Aczél György miniszterhelyettes részére „kis színházi bibliográfiát” állított össze magyar és szovjet művekből. (1959. október 30.); a salgótarjáni gépipari technikum tanárának pedig a magyarul megjelent drámaelméleti kötetekről küldött listát.

 

Az 1960-as évek nagy vállalkozása volt a nyolcszáz példányszámú Theatrum című színháztudományi értesítő megjelentetése, melyet Kovács Tivadar szerkesztett, de a szerkesztőbizottság munkájában Székely György is részt vett. A Theatrum számait lapozgatva meglepő cikkekre bukkanhatunk. Székely György színházvezetői tapasztalatait, az élő színházzal meglévő szoros összeköttetését mutatja a második számban, 1962-ben megjelent A színházi műszaki személyzet létszámproblémái című tanulmánya [7.] – megszületése kétségtelenül összefüggésben volt az intézetben folyó működéstani kutatásokkal. Székely György a tőle megszokott alapossággal járta körül ezt a témát is, az írásához mellékelt, a fővárosi és vidéki színházak színpadméretére, műhely- és raktárkapacitására, gépesítésére, fénytechnikai és akusztikai felszereltségére vonatkozó adatokat rendszerező táblázat a 2010-es években folyó, Közép-Európa színházépítészetének felmérését célul tűző TACE programnak is díszére vált volna. Az elemzés végén aztán messzemenő következtetést is levont: a műszaki személyi szervezés – ma úgy mondanánk humán erőforrás menedzsment – általában tapasztalati, spontán módon és nem a színházak feladat-ellátási területeit figyelembe véve működik.

 

Székely György Vámos László rendezővel gyárlátogatáson

 

De mit is értsünk az előzőekben említett működéstan fogalma alatt? Székely György az intézmény megalakulásának tízéves évfordulóján tartott konferencián elhangzott előadásában definiálta a fogalmat és jelölte ki az 1960-as évek színháztudományi kutatásainak fő irányát [8.], illetve A színházi működéstan feladatai című tanulmányában [9.] fejtette ki bővebben erről gondolatait.

A színházi előadást létrehozó összes tényezőt és a befogadás oldalának összes jelenségét komplexen kell vizsgálni, a színházi alkotást nem végeredményként, hanem folyamatként kell értelmezni. A színházi működéstan a leadó, információátadó apparátusnak – a színházi előadás létrehozói oldalának nem művészi vonatkozású jelenségeivel, valamint a vételi oldallal, vagyis a befogadó közönséggel, a két oldal közti kapcsolattal és az azt befolyásoló tényezőkkel foglalkozik. Tehát azokkal az elemekkel, melyek nem a színházesztétika és nem a színháztörténet kutatási területére tartoznak, és valamelyest összefüggnek a színházi terület tervezhetőségével. 1959 augusztusában ugyanis egy művelődésügyi minisztériumi leirat hatására át kellett hangolni az intézet addigi működését, mert az irányító szerv rövidtávú – ötéves, illetve középtávú – tizenöt éves időszakra akart tervszámokat kidolgozni. Kérdőív-tervezet is készült az országos színházfejlesztési terv érdekében, melynek felelőse Székely György volt. „A legkülönbözőbb részmunkálatok indultak már meg, és a Színháztudományi Intézet egy kis csoportja, amely ilyen irányú tájékozódását a „működéstan” névvel indította meg, részben adatgyűjtés, részben színpadtechnikai és statisztikai kiadványok formájában próbálta megtenni az első lépéseket, és néhány kisebb tanulmánnyal próbált előbbre jutni a terület felderítésében, feladataink kijelölésében és a gyakorlati színházi élet által felvetett problémák lehetőleg gyors megválaszolásában” – vázolta a kutatásban elért eredményeket 1963-ban A színházi működéstan problémái című tanulmányában. [10.]

Az említett munkák a Színpad és közönség. Működéstani könyvtár sorozat című 1960–1964 között megjelent periodikában voltak olvashatók (Szcenográfia 1–4. és Magyar színházi adatok 1–2. és Működéstani cikkgyűjtemény). A Székely György által színházi szakkönyvtárak katalógusa számára kidolgozott tematikus tárgyszó rendszer is tartalmazza a Működéstan tárgyszavát, mely alá a következő területeket sorolja: Építészet – gazdaság – jog – statisztika – technika. Létezett a dokumentációs gyűjteménytől elkülönítetten kezelt működéstani gyűjtemény is, mely a színházépítészeti, gazdasági, üzemeltetési adatokat, a szcenikai problémákkal, színészfoglalkoztatással, statisztikákkal, közönségszervezéssel, színházjoggal, szervezeti kérdésekkel, együttes-problémákkal kapcsolatos dokumentumokat kezelte.

 

A működéstani kutatások az 1960-as évek második felére teljesen lecsengtek. Ekkor egy új területet rendeltek Székely György vezetése alá, az Országos Színházi Propagandát, mely eleinte 700.000 forintból gazdálkodott, ebből aztán sok mindent meg lehetett valósítani: a Magyar Televízióban havonta húszperces műsor készült az aktuális bemutatókról, évfordulókról, vendégjátékokról, a híradó is rendszeresen tudósított az OSZP által javasolt előadásokról. A mozifilmek előtt került bemutatásra a Híradó és Dokumentumfilm Stúdió gyártásában egy-egy premierbeharangozó vagy riport. Ötven üzemben illetve művelődési házban Képes Színházi Híradót üzemeltettek, melynek képanyagát az MTI biztosította, de a forgatókönyvét az intézet készítette el. Az Astoria aluljáróban színházi vitrint rendeztek be, színházi rejtvényfüzetet adtak ki, színházi különvonatok tervét terjesztették elő. A Központi Statisztikai Hivatallal együttműködve ízlésvizsgálatot folytattak. Az 1968. évi tervezet szerint a propagandát a nemzetközi színtérre is ki akarták terjeszteni, de Székely György Egyesült Államokból való visszatérte után, az 1970-es évek elején ez a kezdeményezés is elhalt.

 

Sok mindenről nem esett még szó Székely György intézeti pályafutása vonatkozásában, például az itt folyó színháztörténeti kutatásokról, mely az éves munkatervek tanúsága szerint az 1970-es évek közepétől egyre inkább érdeklődése középpontjába került. E munkálatok első produktuma a Gondolat Kiadónál 1962-ben megjelent (kéziratleadás határideje: 1959. július!) Magyar színháztörténet című munka volt, melyet eredetileg tankönyvnek szántak, és terveztek mellé egy dramaturgiával foglalkozó tankönyvet is. Ezt követte a Nemzeti Színház történetét feldolgozó kötet 1965-ben, a Színházi kislexikon 1969-ben, A színház világtörténete 1972-ben, majd a háromkötetes magyar színháztörténet, melynek utolsó darabja 2005-ben jelent meg. Székely György a negyedik kötetre is részletes tematikát és módszertant dolgozott ki. Balogh Gézát idézve – talán ez volt színházi végrendelete.