Keleti Éva

Az 1950-es, 1960-as és 1970-es évek meghatározó előadásait szinte kizárólag a magyarországi színházi fényképezés egyik legjelesebb, legjelentősebb képviselőjének felvételeiről ismerjük. Akik ott voltak a bemutatókon, ők is azokra a pózokra emlékeznek, melyeket Keleti Éva kamerája rögzített.  

A Magyar Távirati Iroda honlapján (nemzetiarchivum.hu/photobank) egymás után sorakoznak a Keleti Éva-felvételek; összesen 33991 találat. Nehéz kiemelni egyetlen bemutatót, egyetlen megörökített művészt ebből a hatalmas gyűjteményből. Természetesen ez csupán töredéke az életműnek. Az a töredéke, melyet már digitalizáltak. Ugyanez a keresés a saját adatbázisunkban (szinhaztortenet.hu/) 3421 rekordot talál. Ez sem kevés. Eszerint 1954. október 22-én volt azt első előadás, amelyet fényképezett; ekkor mutatta be a Jókai Színház Kisfaludy Károly A kérők című vígjátékát Pethes Sándor, Gombos Katalin, Géczy Dorottya, Peéry Piri, Pataky Jenő és Gálcsiki János közreműködésével. Azután jönnek a legendás nemzeti színházi premierek 1957-ből: A tojás Kálmán Györggyel, a Phaedra Tőkés Annával, Gobbi Hildával és Sinkovits Imrével, a Vérnász Máthé Erzsivel, a Tisztújítás Major Tamással.  

Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Fotótárában az érdeklődők megtalálják Keleti Éva legendás sorozatát, amely 1963-ban a Rómeó és Júlia vígszínházi bemutatójáról készült. Ezek a képek szerepeltek 2021-ben a Bajor Gizi Múzeumban rendezett Latinovits-kiállításon, s szerepelnek a tárlatról kiadott katalógusban is. Keleti Éva így emlékezett a fotók megszületésére: „Latinovits Zoltán úgy tudta magával ragadni Ruttkai Évát, hogy az szinte lebegett. Nem a földön állt, hanem valamilyen kicsi felhőkön tiport, vagy taposott, vagy tipegett. Inkább tipegett, mert azért Évára ez volt jellemző. Ez egy kivételes színházi fotografálás is volt, mert Várkonyi Zoltán érezte a darab fontosságát, érezte a két színész zseniális alakítását. Még azt is megérezte, hogy új magyar színész született.” 

Keleti Éva szerencsés korszakban dolgozhatott, akkor, amikor a fotóművészet nagykorúvá vált, s a színházi fényképész sem húzódott meg többé a háttérben; így felvétele nem csupán az előadás dokumentációja lett – fényképezőgépének objektívje gazdagabbá tehette a színész egyéniségét, segíthetett kitapintani az előadás rendezői hangsúlyait. A legsikerültebb fényképek pedig a színházi emlékezet helyébe léptek. Timár József Willy Lomanje Keleti Éva felvételével vonult be a színháztörténetbe. 

„Mindenki tudta már, hogy Timár József halálos beteg. A színfalak mögött álltam. És egyszer csak látom ám, hogy Timár, mielőtt a két nagy bőrönddel elindulna a színpadra, jelenésre, kipróbálja, fel tudja-e még emelni őket... Dráma a drámában! Arra se volt időm, hogy végig gondoljam, mi történik, öntudatlanul exponáltam. [...] Ez a szinte öntudatlanul készült fénykép döbbentett rá, hogy annak a fotónak, amely az előadás kvintesszenciáját adja, nem feltétlenül az előadáson kell készülnie…” – írta 1981-ben a Fotó című lapban.  

A színházi fényképezés izgalmát éppen ez adja. Látszólag dokumentumfelvétel, mégis ez marad a színházi előadás másodpercbe sűrített, tenyérnyi filmre rögzített élménye. 

Keleti Éva a színházi bemutató igényes dokumentációjában arra törekedett, hogy a néző szemszögéből mutassa be az előadást: kistotáljain a jelmez is, a díszlet is látszik. A fotóriporter igazi hivatásának azonban az önálló véleményalkotást tartotta, s ennek jegyében iskolát teremtő, érzékeny látásmóddal készült felvételekkel gazdagította a hazai fotó- és színháztörténetet.  

Keleti Éva szerencsés alkatú művész volt. Emlékezetes dokumentumképeket és művészi alkotásokat egyaránt készített, egyik mellett sem kötelezte el magát. Gyakran látogatta a próbákat, s nem csak azért, mert a dokumentálás megköveteli a drámai mű és az előadás tökéletes ismeretét. Azt tartotta, hogy a fotós együttélése az előadással a próbafolyamat fényképezése során a legintenzívebb. Izgalmas feladat ugyanannak a jelenetnek a különböző próbafázisokban való megörökítése. A fotográfia nyomon követheti, hogyan változik a jelenet, miként vázolja fel a rendező a szituációt, mit ad ehhez a színész; s hogyan születik meg kettejük együttműködéséből a közönség élménye. S a színész gesztusait, viselkedését, öltözetét megörökítő Keleti-sztárképek is próbán készültek.  

De van-e még létjogosultsága a színházi fényképezésnek a videófelvételek, a digitális kép- és hangrögzítés idején? Keleti Éva gondolatai erre is válaszoltak:  

„A fényképezőgép nem filmkamera, mozgást nem tud rögzíteni. A fényképezőgép nem magnetofon – hangot sem rögzít. De ha szakmája iránt érzékeny ember kezébe kerül, akkor ábrázol és vizionál: hozzáadja az előadáshoz a fotóművész vallomását a színházról.” 

Keleti Éva gyakran járt intézetünkben és a Bajor Gizi Színészmúzeumban: kiállítást nyitott meg, és szívesen emlékezett azokra a művészekre – Bessenyei Ferenc, Darvas Iván, Gábor Miklós, Psota Irén, Róna Viktor –, akikkel hosszú pályafutása során találkozott. Néhány évvel ezelőtt otthonában kérdezgettük Latinovits Zoltánról és Ruttkai Éváról. Nem tudtuk, hogy feledhetetlen beszélgetésünk lesz az utolsó.  

Emlékét örökké megőrizzük, és a gyűjteményünkben található fényképeit féltő gonddal folyamatosan rendezzük.  

A Táncarchívum vezetőjének, Halász Tamásnak megemlékezése  

„Régi barátsággal és szeretettel” – írta nekem szóló ajánlásként Árpási Zoltánnal közösen jegyzett beszélgető-könyvébe Keleti Éva 2018-ban. Kérdőn néztem rá, ő jellegzetes finom mosolyával pillantott vissza. „Mert olyannak tűnik, nem?”  

Csak pár hónappal korábban ismerkedtünk meg személyesen, egy megnyitón osontam, minden bátorságom összeszedve a közelébe, hogy megosszam vele nagy és régóta dédelgetett tervünk hírét: kollégámmal és barátommal, Bánóczy-Varga Andreával és később kialakult, remek csapatunkkal Róna Viktor-kiállításra készülünk a Bajor Gizi Színészmúzeumban. A tárlat anyagát elsősorban az OSZMI Táncarchívumában őrzött Róna-hagyatékból készültünk felépíteni. E hatalmas, gazdag kollekcióban pedig százával azonosítottuk a táncművészt MTI-s színekben és független alkotóként is megörökítő Keleti Éva munkáit. 

Pár héttel később már az Oktogon-közeli lakásban ültünk. Mit tagadjam, a torkomban dobogott a szívem, amikor beléptünk ebbe a rendkívüli otthonba, amelyben Keleti Éva, szerető családja körében szinte a teljes életét – közel kilenc évtizedet – leélte. Fél óra múlva már a történelem végtelen főutcáján sétáltunk, és az impozáns ablaksor alatt a Nagykörút zaja elcsitult, „gyorsan semmivé lett”. Éva néni bölcs kedvessége nyomán minden megilletődöttségünk elillant. A legendás emberismerő és szigorú ítész szűrőin jó tempóban és sikerrel haladtunk át. Kevés dologra voltam, lettem büszkébb, mint erre az igen lendületes összebarátkozásra és elnyert bizalomra. 

Első látogatásunkat aztán számos követte, a kiállítás munkálatai megindultak, Keleti Éva pedig ott állt mellettünk minden kanyarban, minden lépcsőfoknál. Meglátogatta a Táncarchívumot, rész vett pódiumbeszélgetésen és tárlatvezetésen.  Történeteiből nem csak modellünk, Róna Viktor, Éva néni és családja igen közeli barátjának alakja kelt életre, de háromnegyed évszázad magyar előadóművészetének hatalmas tablója is, a maga teljes pompájában. A halálra készülő Róna Viktor utolsó, náluk töltött karácsonyának története harminc, az Oktogonon a ’40-es évekig működött Utassy Gizi-féle tánciskola nyolcvan év távolából idéztetett meg beszélgetéseinkben. A mai Katona József, Radnóti vagy Örkény Színházak fiatal színésztehetségeinek nevei úgy sorjáztak ilyenkor, mint az Operaház kartáncosaié hetven évvel azelőttről. Bámulatos volt naprakész tájékozottsága, frissessége, odafigyelése, kíváncsisága és szeretete. Kun Zsuzsa és Ruttkai Éva, Lőrinc György és Fülöp Viktor, Lakatos Gabriella és Nádasdy Kálmán, Rábai Miklós és Mojszejev – kiterjesztett jelen megelevenített hősei az oktogoni varázs-időhurokban.  

Éva néni, Orosz Adél, Féner Tamás és Szakály György segítettek talán a legtöbbet nekünk – szinte munkatársként, tanácsokat, szempontokat és baráti szeretetet adva. A Covid-járvány miatti viszontagságos körülmények közt, a sokszor elhalasztott megnyitóig a kiállítás mentorai lettek. Néhai barátjukat, Róna Viktort keltették életre közösen és velünk, ennek a nagy és megrendítő munkának során. Rendkívüli volt figyelni, hallgatni, követni őket. 

Keleti Éva a Táncarchívum számos eszmei támogatójának, mentorának egyik legnagyobbja volt: Roboz Ágnessel, Novák Ferenccel, Königer Miklóssal, Hézsö Istvánnal, Szakály Györggyel és a többiekkel, nagy generáció(k) legendás alakjaival együtt már odafentről vigyázza munkánkat. Mi pedig itt vagyunk őrei a magyar színházi és táncfotográfia nagy alakja mesterművei sokaságának, Róna Viktorhoz fűződő barátsága ajándékba átadott relikviáinak, történeteinek, derűjének, játékos bölcsességének, kivételes lénye emlékezetének.  

Amíg élek, az Oktogonon járva, tekintetemmel megsimogatom azt az ablaksort, hogyan is tehetnék másképp. Idővel azt hittem, reméltem, hogy lakója örökéletű. És tulajdonképp igazam lett. 

Emlékéből fakadjon áldás.