Szabó Attila: Hamlet és közönsége – klasszikus történelmi drámák közönségének szociológiai elemzése

Közhelynek számít, hogy Shakespeare életműve töretlenül népszerű a világ színpadain, minden kor és korosztály megtalálja bennük a saját, korszerű mondanivalóját. Ha viszont a magyar színpadok játszási adatait megvizsgáljuk, kiderül, hogy az egyes darabok népszerűsége korántsem azonos; a különböző időszakokban az életmű más-más színművei kerülnek a figyelem középpontjába. A jelen tanulmány a huszadik századi magyar Shakespeare-játszás repertóriumának hosszanti vizsgálatára tesz kísérletet, illetve abban a kérdéskörben kíván támpontokat adni a kortárs olvasónak, hogy a különböző évtizedek mit tekintettek saját jelenük számára leginkább relevánsnak az életműből, illetve hogyan írta be magát egy-egy adott bemutató a korszak színházesztétikai közgondolkodásába. Ezért előbb a színházi kínálat számszerűsíthető elemeinek vizsgálatával kezdeném, majd a tanulmány második részében egy kiválasztott darab, a Hamlet, különböző színreviteleinek összevetésével igyekszem kidomborítani a színháztörténeti hagyomány és innováció mutatóit.

1. ábra Shakespeare előadások aránya a teljes bemutatószámhoz képest 1950-2014 között

2. ábra A magyar színpadokon legnépszerűbb húsz Shakespeare-dráma (1950-2014)

A kortárs magyar és a Shakespeare-i történelmi drámák színpadi jelenléte

Nyilván túlzás lenne azt állítani, hogy minden Shakespeare színrevitel az aktualizálás igényével készül, legalábbis nem azonos mértékben, de még a legmuzeálisabb bemutatónak is válaszolnia kell arra a kérdésre, hogy miért nyúlt Shakespeare-hez és miért pont akkor, pont ahhoz a szöveghez. Ha ez nem így lenne, akkor semmi sem magyarázná, hogy Shakespeare miért van még mindig otthon a világ minden országában, mikor a kortársai csak csemegeként, elvétve kerülnek színre. Így tehát feltételezhetjük, hogy sok drámája kiemelt lehetőséget kínál a színrevitel számára, hogy a történelmi szövegen keresztül a jelen problémáiról, társadalmi berendezkedéséről gondolkozzon. Történelmi tárgyú drámáiról is azt tartja az elemzői közgondolkodás, hogy a cselekmény korától függetlenül leginkább mégiscsak az erzsébetkori Angliáról szólnak.

Bár az egyes szövegek partikulariásainak elemzése meghaladja e mostani tanulmány vizsgálati szintjét, de a magyar repertoár áttekintésekor érdekes szempontnak ígérkezett azt is megnézni, hogy a feltételezetten hasonló funkciót betöltő magyar törénelmi dráma színpadi recepciója hogyan alakult a vizsgált hatvan év során. Itt kizárólag Illyés Gyula, Németh László, Székely László és Sütő András összesen 140 bemutatóját néztem végig, összevetve Shakespeare királydrámáival, történelmi tárgyú drámáival és a legtöbb tragédiájával.[4]

A klasszikus és kortárs drámaszövegek helye a kortárs európai színházrecepcióban

Bár abszolút értékben az utóbbi évtizedben kiemelkedő számú Shakespeare-bemutatót találunk, 95-öt 2005 és 2010 között, az összes feljegyzett bemutatóhoz képest arányaiban ez kevesebb, mint az új évezred elején volt. A legutóbbi, éppen lezáruló ötéves ciklusban pedig már mindkét mutató szerint jelentős csökkenést mutathatunk ki: mindössze 69 előadás született meg, ami az összes bemutató 2.2%-át teszi ki. Ilyen alacsony arány legutóbb a nyolcvanas évek elején volt érzékelhető. A magyar történelmi drámák esetén is összességében jelentős visszaesést láthatunk. A különféle posztdramatikus és dokumentarista munkamódszerrel megszülető előadások népszerűségének ismeretében talán nem meglepő, hogy az utóbbi években a történelmi drámák áttételessége helyett inkább kortárs szövegekkel vagy más közvetlenebb eszközökkel kívánnak a színházak a jelenre reflektálni. Arra viszont, hogy ennek a feltételezett, és nálunk viszonylag lassú léptekben lezajló szemléletváltásnak a lenyomatát a recepcióban is megvizsgálhassuk, ritkán nyílik lehetőség.

Ilyen kivételes alkalmat biztosít a STEP kutatócsoport[5] átfogó kérdőíves vizsgálata, mely négy hasonló méretű európai város színházi rendszerét és befogadási szokásait igyekszik leképezni. A STEP City project egyik munkafázisában összesen több mint négyezer válaszadó töltötte ki a részletes kérdőívet, amely az éppen megtekintett előadások értelmezésére vonatkozott. Jelen tanulmány szempontjából csak azokat a kérdéseket emelem ki, amelyek az előadások személyes és társadalmi relevanciájának értékelésére kérik a különböző demográfiai kategóriákba tartozó nézőket. A válaszadóknak 1-6-ig terjedő skálán kellett megválaszolniuk a következő kérdéseket:

· Mennyire érdemes erről az előadásról gondolkodni a megtekintését követően?

· Mennyire érdemes erről az előadásról másokkal is beszélgetni a megtekintését követően? Mennyire találta az előadást társadalmilag relevánsnak/aktuálisnak?

· Mennyire találta az előadást személyéhez kapcsolódónak/relevánsnak?

· Hogyan ítéli meg a színházi előadást általában?

· Hogyan ítéli meg az eltöltött estét mindent összevetve?

4. ábra A felmérésben szereplő városok alapvető demográfiai adatai

5. ábra Előadások a társadalmi relevancia sorrendjében

Első látásra úgy tűnhet, hogy a groningeni mintában szereplő sok antik görög dráma cáfolja ezt a hipotézist, de közelebbről megnézve az előadásokat, kiderül, hogy a magas pontszámot elért bemutatók a klasszikus szövegek radikális színházi átiratát képviselik: a Teiresias alapja egy Ko van den Bosch által írt kortárs szöveg, mely csak felhasználja a mitológiai referenciákat, miközben az előadás látó és vak színészek együttes közreműködésével viszi színre a vak jós történetét. Ugyancsak kiemelkedő a Noord Nederlands Toneel Médeia-előadásának értékelése, de itt is Euripidész szövegét kortárs betoldásokkal egészítették ki, újságcikkekkel a Hollandiában elkövetett gyermekgyilkosságokról. A két szöveg egymásra játszatásával Ola Mafaalani rendező ezeknek a gyilkosoknak az emberi arcát akarta megrajzolni a közönségnek.

A klasszikus drámák színrevitelei minden városban átlag körüli értékelést kaptak a társadalmi relevancia szempontjából: Debrecenben Az ember tragédiája (3.75), Groningenben a Mesél a bécsi erdő (3.48), Tartuban az Oblomov (4.18 – ahol az átlag 4.19), Newcastle-ben a Pygmalion (4.32 – ahol az átlag 4.62). Newcastle sajátossága, hogy miközben az esztétikai és az est általános értékelésére vonatkozó mutatók a legmagasabbak, a személyes relevancia értékelése a legalacsonyabb. Az angol válaszadók továbbá szívesebben beszélgetnek és gondolkodnak az előadásokról, mint a többi ország nézői. Ez talán összefüggésben lehet az angol színházi rendszernek a magyarországitól eltérő szerkezetével: a szórakoztató és üzleti alapú színházak jelenléte és elfogadottsága Angliában sokkal magasabb, de a nézők első sorban nem azzal az igénnyel mennek színházba, hogy az előadás a saját jelenbeli életük számára szolgáljon releváns mondanivalóval. Newcastle és a Tyne-vidék nézői értékelik a szórakoztató előadások minőségét és szívesen kihasználják a színházba járás társasági lehetőségeit, de sem személyesen sem társadalmilag nem tartják túl relevánsnak ezeket az előadásokat. A táblázatból az is kiolvasható, hogy a klasszikus operák: a Bohémélet, a Carmen, a Tosca, szintén nem az aktuális mondanivalójukkal tűnnek ki. A zenés szórakoztató előadások, musicalek is hasonló, vagy még alacsonyabb minősítéseket szereztek.

A nézői vélemények mezőszerkezete

Eddig csak egyes kérdésekre vonatkozó válaszok megoszlását hasonlítottam össze, de mindenképpen teljesebb képet kapnánk a nézőknek a színházi előadásról alkotott véleményéről, ha egy-egy mutatóban több összefüggő válasz átlagát csoportosítanánk. A Newcastle-ben végzett vizsgálathoz hasonlóan a válaszokat három faktor szerint csoportosítottam: az „A faktor” az előadás esztétikai megítélését, az „S faktor” a társadalmi és személyes relevancia válaszait összesíti, míg az „F faktor” azt vizsgálja, hogy mennyire látják szórakoztatónak a nézők az adott előadást.[8] A művészi érték meghatározásában a rendezés, a színészi játék, a látvány és a történetmesélés megítélése mellett, kisebb súlyozással, a képzelet megragadása, a megjelenített új képek minősége vagy a kinetikus, szinte közvetlen hatás értékelése szerepel. A relevancia kapcsán a korábbiakban már vizsgált személyes és társadalmi relevancia, az előadásról való beszélgetés és gondolkodás mellett a feldolgozott téma minősége, meglepő volta is szerepelt az összesítésben, valamint hogy a nézők mennyire szembesültek releváns esetleg fájdalmas problémákkal, hogy várt-e valamit a nézőtől az előadás. Az előadások szórakoztató mivoltára vonatkozóan is volt néhány explicit kérdés: mennyire szórakoztató, pihentető, követhető és humoros az előadás; de más válaszokat is figyelembe vettem (kisebb súllyal), például, hogy teljes élményt nyújt-e az előadás, felismerhetőek-e a karakterek és a téma, esetleg vigasztaló-e a színházi élmény. Az összesítésnél megőriztem a már korábban is használt 1–6 skálát, hogy az adatok könnyebben értelmezhetőek legyenek. Ezeknek az összesített mutatóknak az egymással való összefüggései vélhetően teljesebb képet adnak egy-egy város közönségének a preferenciáiról, a közönség értékítéletének szerkezetéről.

A 7. ábra grafikonjai ezt a szerkezetet kívánják láthatóvá tenni a négy város minden előadásának összesítésével az A/S, S/F, A/F faktorok együttmozgásának felrajzolásával. Ezek az ábrák első ránézésre is mutatják, amit a 8. táblázat számszerűen is megerősít, hogy mind a négy városban jelentős összefüggés van a három faktor között. Tehát átlagban egyik város közönsége sem tesz radikális különbséget az előadások esztétikai értéke, relevanciája és szórakoztató értéke között. Az ábrákon megjelenített halmazok a maximumtól közelebb vagy távolabb besűrűsödő foltokat alkotnak, melyeken belül ingadoznak (kis mértékben) a nézői vélemények. Feltűnő, hogy a „közvélemény” buborékján kívül igen kisszámú vélemény helyezkedik el: ők azok, egyik szempontból kiemelkedőnek, de egy másik szempont szerint kiábrándítónak találták az adott előadást. Ezek a buborékok Groningen esetében a legtágabbak, Newcastle-ben igen szűkek, de nagyon a maximum közelében vannak, tehát a közönség legnagyobb része az előadásokkal mindhárom szempont szerint igen elégedett. Debrecen és Tartu mintázata nagyon hasonló, a közönségízlés e két városban erősen összetartó, de tágabb regiszterekben mozog, mint Newcastle esetében, a buborékok az átlag alatti (<3.5) tartományba is belenyúlnak.

Az egyes faktorok közti szignifikáns különbségeket jobban mutatják a korrelációs mutatók és középértékek, melyeket a 8. ábra összegez. A művészi érték és relevancia mind a négy városban erősen összefügg (0.68), Newcastle itt is kiemelkedő. A három mutató itt van a legszorosabb együttmozgásban, tehát a személyesen és a közösség szempontjából releváns előadásnak egyszersmind esztétikailag is jónak kell lenniük, és/vagy fordítva. A releváns előadások viszont, ahogy erről a következő mutató is tanúskodik, nem feltétlenül számítanak a leginkább szórakoztatónak, hiszen az összesített korrelációs mutató némileg az átlag alatt van (0.44). Különösen Groningenben gondolják így a nézők, ahol ebben a kérdésben – amint azt a grafikon öblös buborékja is mutatja – sokkal nagyobb a szórás. Fontos viszont megjegyezni, hogy a jelen minta alapján összességében az sem látszik igazoltnak, hogy az aktuálisnak ítélt előadások megterhelőbbek lennének, vagy kevésbé lennének szórakoztatóak a többi előadásnál. A művészi érték és a szórakoztatás (A/F) viszonylatában újra Newcastle nézői a legösszetartóbbak, míg Groningenben a legnagyobb a szórás. Tartu és Debrecen a századértékig azonos együtthatóval a két véglet között helyezkedik el.

A számok tanulsága szerint, tehát, minél jobb esztétikailag egy előadás, annál nagyobb valószínűséggel gondolják a nézők, hogy bír relevanciával saját jelenük számára, illetve, hogy szórakoztató is egyben. A relevánsnak ítélt előadások közül, viszont, nem mindegyik automatikusan szórakoztató is. A városok nézői véleményei közti kis, de jelentős különbségek összhangba hozhatók az adott országok színházi rendszerei közti különbségekkel. Az angol színház, például, erőteljes kereskedelmi színházi struktúrával rendelkezik, és az ebben szocializálódott nézők nem tesznek olyan radikális különbséget a pusztán szórakoztató és az esztétikai vagy személyes kihívást jelentő színházi tapasztalatok között. Ez magyarázhatja a sokkal összetartóbb és az átlagnál jóval magasabb értékítéletet. Ennek ellenére az S/F mutatóban itt is jelentős szórást találunk, hisz az angol struktúrában is vannak közösségi forrásokból támogatott színházak, melyeknek nem elsődleges szempontjuk a szórakoztató funkció maximalizálása. Érdekes, hogy a relevancia szempontjából is a rengeteg szórakoztató előadást felvonultató Newcastle éri el a legmagasabb átlagot a négy város közül. Newcastle nézői tehát, talán hasonlóan Shakespeare XVI. századi nézőihez, igen közvetlennek és magukhoz közel állónak ítélik meg színházaikat.

Groningen az ellenpólusnak tűnik, itt mindhárom kategóriában a leginkább megoszlanak a nézői vélemények, az értékítéletek sokkal tágabb skálán mozognak. Ebben szerepe lehet a holland színházi rendszer azon sajátosságának, hogy minden holland társulatnak turnézási kötelezettséget ír elő a fenntartó. Így mindegyik nagyobb városban egy évad során rengeteg előadás megfordul, ugyanakkor egy adott társulathoz kevésbé kötődnek a nézők, legalábbis nem abban a formában, mint ott, ahol az állandó repertoártársulatok jelentik a normát. A groningeni nézők összességében igen kevéssé tartják magukra nézve relevánsnak a színházi kínálatot. Tartu és Debrecen, ahol a sokban hasonló történelmi hatások – első sorban német és szovjet – a saját játszóhellyel rendelkező, államilag erősen támogatott repertoár-társulati rendszert tették máig fennállóvá, a nézők a három faktor megoszlásában is igen hasonlóan gondolkodnak. A viszonylag alacsony S/F mutatóban a Bildungstheater gondolat továbbélését vélhetjük felfedezni, mely szerint a színház leginkább a magas műveltség megszerzésének színtere, elsődleges szerepe nem a szórakoztatás. Bár Tartuban és Debrecenben esztétikai szempontból átlagon felülinek ítélik meg az előadásokat, relevanciájuk jelentősen, hat tizedponttal alacsonyabb mindkét városban, mint az esztétikai megítélés átlaga, ami a hatpontos skálán igen jelentősnek mondható. Ennyi adat birtokában azt nem tudjuk eldönteni, hogy vajon a nézők gondolják-e úgy, hogy a színháznak nem különösebb feladata aktuális kérdéseket feszegetni, vagy éppen azt nehezményezik, hogy ez a kínálat nem tud igazán megfelelni az ilyen irányú nézői elvárásoknak.

7. ábra. Összes közönségválasz mintázata A/S, S/F, A/F faktorok mentén a négy vizsgált városban

8. ábra A művészi érték, relevancia és szórakoztatás összefüggései a négy városban

9. ábra Négy különböző műfajú debreceni előadás megítélése a három faktor hányadosával (A/S, S/F, A/F)

Összefoglalás

A nemzetközi összehasonlításban végzett közönségkutatás alkalmasnak mutatkozott arra, hogy feltárja a nézői elvárásrendszerek közötti kulturális-történeti különbségeket. Tartu és Debrecen közönsége jónak ítélte az előadások zömét, Newcastle közönsége kiválónak, míg Groningen nézői voltak a legkritikusabbak. A válaszok szórása is a holland városban a legnagyobb, ahol nincs állandó társulat, tehát mindegyik produkció csak néhány este látható, és így önmagában méretik meg. A holland közönség tett a legnagyobb különbséget a művészeti megvalósítás minősége és az előadás aktualitása között. Tartu és Debrecen közönsége ezzel szemben értékítéletében a domináns állandó társulat összteljesítményét is díjazza, és részint ugyancsak a domináns társulat és viszonylag állandó rendezői gárda következtében nincsenek olyan jelentős esztétikai különbségek vagy nem láthatóak olyan különféle színházi formanyelvek, mint Hollandiában. Az észak-angliai Newcastle színházi kínálatát erőteljesen meghatározza az üzleti alapú színház dominanciája, melyet a közönség összességében igen pozitívan értékel. Itt talán ez a tényező képezi a kínálat viszonylag szűk keresztmetszetét is, hiszen színházesztétikailag a szórakoztató színház kevesebb és főként kevésbé megosztó eszközzel operál. A nézői válaszok tehát itt nemcsak a legmagasabbak, de a szórás is itt a legkisebb a négy város közül. A személyes és társadalmi szempontból aktuálisnak ítélt előadásokkal szemben egyik városban sem volt elvárás, hogy azok különösen szórakoztatóak is legyenek, de a korreláció egyik esetben sem negatív, tehát nem zárja ki egymást a két kívánalom együttes teljesülése. A közönség szerint magas művészi értékkel bíró előadások Newcastle-ban rendszerint szórakoztatóak is, Debrecenben és Tartuban már nem feltétlenül kell annak lenniük, míg Groningenben a nézők véleménye igencsak megoszlik ebben a tekintetben.

Európa négy szegletének közepes méretű városában végzett felmérés alátámasztja azt a hipotézist, hogy az új évezred második évtizedére a klasszikus drámák színrevitele, bár esztétikailag továbbra is vonzónak számít, nem képes úgy megszólítani a kortárs közönséget, hogy ők a színpadon megjelenített világot magukra és a jelen társadalmára nézve különösen reprezentatívnak tartsák. Úgy tűnik, hogy a szerkezetében igen eltérő, de alapjában egyazon európai klasszikus műveltségre épülő színházi kultúrák nézője mára már a valóság és a jelen színházi megragadásának sokkal közvetlenebb és kevésbé áttételes, legalábbis a klasszikus dráma szűrőjétől eltérő megragadási módját követeli.

Hans-Robert Jauss második típusú horizontváltásként írja le a klasszikus remekművekre jellemző irodalomtörténeti folyamatot, mely során eltűnik, vagy megszokottá válik az új látásmód, amely ezeknek a műveknek a keletkezésekor még semmihez sem mérhető egyediséget kölcsönzött nekik. „A megszokottá vált szép formájuk és látszólag problémátlan „örök értelmük” recepcióesztétikai szempontból az ellenállhatatlanul meggyőző és élvezhető művészet veszélyes közelségébe sodor, amelyeket csak külön erőfeszítéssel vagyunk képesek a megszokottól eltérő módon olvasni és művészi jellegüket átélni.”[9] Ezek a klasszikusok tehát „már” nem olvashatók, ezzel szemben az idegenségük miatt „még” nem olvasható művek befogadhatóvá tételéhez ugyancsak horizontváltás szükséges. A szinkronikus és diakronikus vizsgálat metszéspontjában képesek lehetünk feltárni az egy időpillanatban az akkor keletkezett irodalmi művek „mint aktuálisak vagy nem aktuálisak, mint divatosak vagy divatjamúltak, netán örökéletűek, mint koruk előtt járók vagy mint elkésettek kerülnek befogadásra.”[10]

(A tanulmány következő részében négy magyar Hamlet-előadás összevetésével kívánom feltérképezni a kritikai recepció szerkezetét és az előadások aktualitás-dimenziójának lehetséges olvasatait.)