Fotó: Parallel / Hamarits Zsolt
|
„Függetlenül attól, hogy a művészet mely ágát műveli valaki, tevékenységét szenvedélyességnek kell áthatnia. Ez a mi munkánkra is törvényszerűen vonatkozik. A munkájában szenvedélyesen hívő művészt csak az a pedagógus tud nevelni, aki maga is szenvedélyesen hisz művészetének pedagógiájában, pedagógiájának művészetében. A szenvedélyesség részben veleszületett vérmérséklet kérdése is, ami megnyilvánulási forma szempontjából igen sokféle módon jelentkezhet. A művészi szenvedélyességet nem szabad összetévesztenünk a hétköznapi értelemben vett temperamentum fogalmával. Nekünk, pedagógusoknak jut a feladat, hogy az Intézetünkbe került, különféle karakterű növendékeinkben felkeltsük a művészetük iránti szenvedélyességet.”
Roboz Ágnes 1964-ben, az Állami Balett Intézet nevelési értekezletén tartott referátumából való ez az idézet. A szöveggel 2009-ben barátként és a Parallel című néhai folyóirat főszerkesztőjeként keresett meg, azt negyvenöt év elteltével mi publikálhattuk először. A Mesternő a közel fél évszázados szöveghez akkor rövid jegyzetet is készített. Ennek zárógondolatai így hangzottak: „A tanárnak fel kell szabadítania a tanítványt, miközben az adott keretek közé szorítja. Hogyan? Ez a titok. Mindezt ma is vállalom.” Különös élvezettel olvastam ezeket a születésem előtt hosszú évekkel született gondolatokat és a referátumra referáló jelenkori kiegészítést, önreflexiót.
|
A tanulmányait Troyanoff Sándor neves táncakadémiáján kezdő Roboz a Színház- és Filmművészeti Főiskolán diplomázott koreográfusként, 1950-ben – tanszékvezetője Szentpál Olga volt, akinek (a társulatával együtt szétkergetett) legendás iskoláját már ezt megelőzően is látogatta. Haláláig Szentpált tartotta egyik legfontosabb mesterének. Alig múlt húsz éves, mikor koreográfusként, pedagógusként aktívan bekapcsolódott a néptáncmozgalomba. 1950-től a Fővárosi Operettszínház koreográfusa (ezekről a „lobogó évekről” beszélgetve lehetett vele talán a legjobbakat röhögni: szórakoztató és tanulságos volt tapasztalni önreflexióját és hallgatni történeteit…). 1950-ben a megalakuló Állami Balett Intézet alapító tanára, huszonnégy évesen a karaktertánc munkaközösség vezetője lesz – legendákkal (köztük Nádasi Ferenccel és Marcellával, Szalay Karolával, Lőrinc Györggyel) tanít együtt. Az 1950-es évek végétől kezd külföldön oktatni, először Gret Palucca drezdai iskolájában. Az 1960-as években máig közismert, legendás mozifilmek koreográfusa – az ő táncait látjuk a Várkonyi Zoltán rendezte A kőszívű ember fiai és Egri csillagok, a Máriássy Félix-féle Imposztorok, vagy a Sándor Pál jegyezte Szeressétek Odor Emíliát! című mozifilmekben. Az 1970-es évek elején a Zenés TV színház, vagy a Bors-sorozat egy-egy részében is közreműködött.
Fotó: Halász Tamás
Férje, a bori haláltábort túlélt dr. Békés György elvesztése után, 1971-ben Hollandiába költözött, ahol, negyvenes évei közepén – bőséges referenciákra támaszkodva – jóformán újrakezdte az életét. Karaktertánc-tanárként tanított a Brabants Conservatoriumban (Tilburg), az Amszterdami Színiakadémián, a Rotterdami Főiskolán, a londoni The Royal Ballet Schoolban: külön fejezetté vált életében a Kölni Nyári Táncakadémia, ahol világhírű szakemberek társaságában, közel másfél évtizedig oktatott. Harminchét évig tartó hollandiai élete során szoros barátságot kötött új – de csak második – hazája pezsgő táncművészeti életének világhírű alkotóival. Különleges emlékem a 2014-ben a Budapesti Tavaszi Fesztiválon új művével vendégszereplő, legendás cseh-holland koreográfus, Jirí Kylián és az akkor már kerekesszékbe kényszerült Roboz megható találkozása a darab (East Shadow) bemutatója után, a színpadon tartott fogadáson.
Találkozás Jirí Kyliánnal. Fotó: Halász Tamás
Roboz Ágnes 2008-ban tért haza Magyarországra: kint felhalmozott, hatalmas szakmai gyűjteményének egy jelentős részét az OSZMI Táncarchívumának ajándékozta. Külföldi évei alatt is követte tevékenységünket, ahogyan elképesztő alapossággal követte a hazai táncművészeti élet legkisebb rezdüléseit is. Hazatérte után „udvara”, otthona zarándokhellyé vált. Történetei, véleménye, az általa vitt nevezetes konyha, örök és haláláig töretlen kíváncsisága, közlésvágya határozta meg ezt az erőteret. Diktafonnal felszerelt, fiatal kutatók, tapasztalt alkotók és pedagógusok, régiek és újak, szakmai és civil barátok adták nála egymásnak a kilincset: a „Roboz Hírügynökség”, ahogy kajánul vidám tudomásával neveztük ezt a meghatározhatatlan valamit körülötte-benne, szinte a Mesternő utolsó napjaiig működött.
Fáradhatatlanul, minden erejével igényelte a nyilvánosságot, a referenciapontokat, a visszacsatolást, az élet színpadát. Amíg ereje engedte, ott volt mindenütt: balett- és néptáncelőadásokon, progresszív függetlenek bemutatóin (ismeretes például a mély szimpátia, melyet az Artus társulata iránt érzett), előadásokat tartott és népes születésnapi ünnepségeken látta vendégül szeretett embereit. Ahogy a Magyar Táncművészek Szövetségének nekrológja fogalmaz: „[közel] 95 évesen is aktív tagja volt a hazai táncművészetnek és közéletnek: rendszeresen volt vizsgabizottsági tag, karaktertánc kurzusokat adott, fiatal koreográfusok, alkotók patrónusa volt.”
„Adatközlői”, elbeszélői története-pályafutása csúcsát egy kivételes találkozás és annak gyümölcse jelentette: a nála hatvanegy évvel fiatalabb táncos-koreográfus, a Berlinben élő Börcsök Boglárka The Art of Movement című (Andreas Bolmmal közösen jegyzett) filmje. A fiatal, érzékeny alkotó évekig forgatott a magyar tánc és mozgásművészet három kiemelkedő, matuzsálemi kort megért alakjával: Preisich Irénnel, E. Kovács Évával és vele. Az – alaphangon csodálatos – film elkészültének idejére már csak Roboz Ágnes volt életben hármójuk közül. Nagy büszkeséggel tölt el, hogy a film munkálatait (a rendezővel és a Mesternővel szorosan együttműködve) az OSZMI Táncarchívuma is segíthette. A tavaly megnyílt Róna Viktor-emlékkiállításunk és az alkalomra kiadott kötet munkáit élénk figyelemmel követte és mesélve-emlékezve segítette – Róna egykori mestereként és közeli barátjaként, közös történeteik elbeszélőjeként hálával mondhattunk köszönetet Roboz Ágnesnek mindkettő impresszumában.
Fotó: Halász Tamás
„A környezetéből kipreparálódott, elkülönült kiemelkedés, amely tanúskodik a felszín eredeti magasságáról. A kipreparálódás okát az eltérő kőzetminőségben kell keresni” – szól az úgynevezett tanúhegyek szakszótári meghatározása. Roboz Ágnes különleges anyagból álló sziklaként volt köztünk, egy hajdani nagy generáció egyik utolsó tagjaként, tanúként. Lehetett volna magányos szirt is, emlékeibe temetkező, többszörös túlélő, de ő, anyagánál fogva nem ilyen életet élt le 2021. március 23-ig. A Mesternő, akinek ez a megszólítás olyanoktól is dukált, akiket – a szó praktikus, hivatalos értelmében – soha nem tanított, rá, korára, életére kíváncsiak seregét okította és szórakoztatta szenvedéllyel mesélt történeteivel, humorával, lobogó személyiségével. Ebben sokáig alig akadályozta az élete utolsó éveiben őt végső nagy próbatétel elé állító, fokozatos és kérlelhetetlen testi megtöretés, a sok szenvedés sem.
A Mesternő, Ági immár odafentről pillant ránk: ott van vele, újra együtt férje, számtalan meghitt barátja, hajdani növendékei, kosztosai, társai. Törődött teste már ismét engedelmes, ő egyenes derékkal áll az égi balett-terem közepén – azt teszi, ami az élete volt: tanít.
„Legyen lelke bekötve az élet kötelékébe.”
Írta: Halász Tamás