A MA II. 10-es számában aprócska kis hír hívja fel figyelmünket arra, hogy Kassák Lajos meghirdette színiiskoláját.
Egy hónappal később egy másik kis hír:
Múlthavi számunkban jeleztük barátainknak és olvasóinknak, hogy a „Ma" Színészképző szabadiskolát szándékszik nyitni, Mácza János vezetésével. Most örömmel jelenthetjük, hogy ez a szándék valóra vált.
Itt kezdődik magyar avantgárd színház, pontosabban: itt is kezdődhet az a megképzett hagyomány, mely archívumok helyett legendáriumokban őrzi esemény- és intézménytörténetét. Ünnepeljük hát a centenáriumot is 2017-ben ezzel a kiállítással.
Kassák száz éve úgy tervezte, hogy a színészképző szabadiskolájában a növendékek nem válnak valamivé, hanem „zsendülnek”, itt a művészet célja előidézni a „hozzátestvéresülést”. Mosolygunk a szavakon, hiszen ma flow-élménynek és performativitásnak véljük mindezt, mégis az „érzéskomplexumok” drámai hatása elér bennünket. Ez az 1917-es kísérleti színpad, melynek se színpada, se épülete, se bemutatója, se műszakja, de még nézői sem voltak, erős színinevelési programmal állt elő. Nem volt semmije, csak programja. Kassák és Mácza az első háború közepén, Aquincumban, az óbudai romokon megtalált helyszíneken, plein air, Aiszkhüloszt játszott - újrafordított, újraírt, ekként megtalált szöveggel. Ez az iskola nem a játéknyelvről, nem az alakításról, nem a tréningről és nem is a beszédtechnikáról szólt, hanem az idea képéről. Azzal kezd, amivel a színházat alapítók összegezni szoktak: az eszmével.
Kassák kapcsán különösen biztosak lehetünk abban, hogy minden történet (ráadásul egy kiállításon) képpé formálódik. Képek kerítenek hatalmukba, emlékezetünkbe mondatok és események helyett képek tolulnak, képpé válik az idő. A Kassákizmus3 kiállítás termeiben a falakon a MA oldalait képként nézhetjük, s ugyan közös tudásunk, hogy a MA a magyar avantgárd központi emlékezeti helye, most hangsúlyossá válik: az avantgárd színház szinte kizárólagos dokumentum-képtára a MA. Kassák a MA-ban képként közölte Bartók zenéjét, Moholy-Nagy filmjét, Tzara színházát, s most a képek előtt állva az avantgárd színház száz évének esszenciája árad ránk.
Kassák körének avantgárd színházát a kiállítás nyomán olyan képként festhetnénk meg (akár az üresen hagyott termekben), mely talált terekben, talált szövegekkel, autobiográf mozzanatokkal egyetlen eseményt ábrázol azok előtt, akik éppen ott vannak. Kollektív tömegszínpadok képét láthatnánk, mozgáskórusokat, dinamikus és ritmikus vonalakat, egységes testeket, igazi Bühnenkompositiont. Ismerős és ismeretlen nevek sorakoznak a képek alatt: Kassák és Mácza, Moholy-Nagy és Palasovszky, Simon és Barta, hiszen az ő színházi gyakorlatuk teremti meg ezeket a MA-dokumentumokat. Hiányosan és nehezen fogyaszthatóan, igen, s ismerjük be: ennek az avantgárd nyelvi formának az ideológiai súlya évtizedekig összezavarja majd az esztétikai tapasztalatokat és a történeti rekonstrukciót.
Azonban ha a száz éve kitalált színház megkonstruált képeire nézünk 2017-ben, akkor brutálisan ismerős színházi forma eseményei sejlenek elénk. Mintha Bortnyik Sándor 1925-ös mozgókulisszáiban Jeles András állítana 1983-ban haikut, Fülöp Zoltán 1930-as díszletterveiben látom, ahogy Gaál Erzsébet 1984-ben órákig padlót súrol, Kassovitz Félix 1932-es állványainak támaszkodnak a nézők a Stúdió K-ban 1976-ban, s köztük öli meg Woyzeck Marie-t. A performer Palasovszky Ödön 1925-ben pedig biztosan maga Halász Péter 1974-ben. Ezek a színházi képek agresszívan rakódnak és másolódnak rá Kassák körének színházi ötleteire. Agresszívan, mert a kapcsolat jórészt feltáratlan és ismeretlen. Brutálisan, mert váratlan a képiségben felismert avantgárd folytonosság.
Ez a kiállítás most megteszi az első gesztust, hogy a képek a reprint MA oldaláról, a közösségi emlékezetből, a második nyilvánosság teréből elénk lépjenek. Amikor a száz éves avantgárd színházi hagyományról beszélünk, akkor előadásképek, díszletképek, színészportrék keverednek elénk. Most végre elkezdjük látni is őket, rendezgetjük a múlt képeit, megértjük őket és magunkat.
Az avantgárd színház itt kezdődik. Ennél a plasztikus materializmusnál. Miként Kassák hirdeti: „Plasztikus beszédre, plasztikus mozgásra, életesítésre szoktatjuk növendékeinket.”
De mit is jelent ez az életesítés?
Engedjék meg, hogy a kérdésre az avantgárd színház legmegkapóbb dokumentumával válaszoljak.
Az életes Simon Jolánt, akinek a kiállítás kurátora, Galácz Judit egy egész termet talált, Simon Jolánt őrzi nekünk József Attila ekként, életesként, performerként. S mivel az avantgárd színház teoretikusa, Mácza szerint „életes” lesz a színház, ahol az „Igék infinitivusban, imperativusban” állnak, „ha plasztikusan materializálódnak”, nem marad más feladatom a magyar avantgárd színház titkos centenáriumán, mint bejelenteni:
A kiállítást megnyitni - ideje!
Fotók: Simon Zsuzsanna