Elhunyt Kerényi Imre (1943-2018)

Fotó: Kiss Ferenc 
 
A Miniszterelnöki Sajtóiroda közleményben tudatta szombaton kora délután, hogy hosszú, türelemmel viselt betegség után, életének 75. évében, családja körében elhunyt Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott, Kossuth- és Jászai Mari-díjas rendező, színigazgató, egyetemi tanár, publicista, érdemes és kiváló művész.
 
Kerényi Imre Csopakon született 1943. szeptember 28-án. A Színház- és Filmművészeti Főiskola rendező szakán 1966-ban szerzett diplomát; majd a Madách Színház szerződtette. 1978-ban a szolnoki Szigligeti Színház igazgató−főrendezője lett. 1980-tól a Népszínházban, 1983-tól a Nemzeti Színházban rendezett. 1989-től 2004-ig a Madách Színház igazgatója. Ezt követően Sopronban, Szolnokon, a József Attila Színházban és az Új Színházban dolgozott. 
1968-tól 2010-ig tanított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. 
 
Már legelső rendezéseivel feltűnést keltett. Giulio Scarnicci és Renzo Tarabusi Kaviár és lencse című művének 1967. május 6-án megtartott bemutatójáról a magyar kritikusok doyenje, Mátrai Betegh Béla megállapította, hogy a siker elsősorban Kerényi Imrének köszönhető, aki kitalálta a bohózat játéktrükkjeit, karaktereket teremtett az üres viccekhez. Igaz, ebben a Madách Színház kiváló művészei – Pécsi Sándor, Tolnay Klári, Kiss Manyi, Zenthe Ferenc, Körmendi János – segítették. A Népszabadság kritikusa (M.G.P.) viszont azt hangsúlyozta, hogy bár „a színház sztárjai úgynevezett parádés szerepekben csillogtathatják karikírozó készségüket, mégsem az ő évad végi jutalomjátékukat élvezhetjük, hanem összehangolt, együttes játékot; átgondolt és következetesen megvalósított színpadi produkciót Kerényi Imre színpadra szervezésében.”
 
A Népszínházban rendezte meg 1981. november 15-én életművének kiemelkedő darabját, a Csíksomlyói passiót, melynek szövegét Balogh Elemérrel közösen állították össze. A kritikusok zavarban voltak, hiszen nem tudták, vajon mit írhatnak az újszövetségi történetet feldolgozó meglepő bemutatóról. 
„Elmélkedhetnénk azon, mi az oka, hogy ezt a bemutatót a szellemi-művészeti élet valahogy banálisán vette tudomásul, holott ha egészségesen fungálna, talán az évad legnagyobb eseményeként kellene üdvözölnie. S ez annál is feltűnőbb, mert maga a közönség egyáltalán nem banálisán reagál a műre s az előadásra: a Várszínház zsúfolt, hosszú időre előre elkeltek a jegyek, sőt a pótszékek is: a suttogó közvélemény jobb érzékkel és határozottabban véleményezett, mint az írott” – írta Nagy Péter a premierről a Kritika című folyóirat 1982. májusi számában. Egy évvel később Ablonczy László a Mozgó Világban megállapította: „Kerényi a Csíksomlyói passióban ráérzett a magyar színjáték új lehetőségeire, amely a zene, a tánc nyelvén látvánnyal óhajtja a gondolatot erősíteni. Kedvünkre van, ahogy gondolkodik, mert ebben a törekvésben az eltűnt magyar színjáték némi élesztő, erjesztő ambíciója működik.” 
 
Kerényi Imre érdeme, hogy 1985-ben a Nemzeti Színház repertoárjára került Szörényi Levente és Bródy János szabadtéren sikert aratott István, a király című rockoperája. 
Almási Miklós szerint Szörényi és Bródy alkotása maradandóan összegezte az 1970-es, 1980-as évek hazai rockzenéjének értékeit, és az értékdús, politizálni is képes, lebilincselő színpadi mű új szellemet gerjesztett a Nemzetiben: „Kerényi Imre rendező (és a színház vezetőinek) eme nyitógesztusát egészséges újításnak érzem, stílusban, közönségszemléletben, műfajban és a jó értelemben vett nemzeti tudatformálás új lehetőségeinek kialakításában egyaránt.” (Népszabadság, 1985. október 2.) 
 
Kerényi Imre fél évszázad alatt, 1964 és 2016 között százharminckét bemutatót rendezett. Nyolc színészosztályt vezetett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán.  
 
„A mérleg jegyében születtem, s ez a személyiség a helyzetek nyitottságában, átjárhatóságában gondolkodik. Polihisztor tanárom, Nádasdy Kálmán mondta: mindenkinek megvan a maga vacak igaza. – A jó rendezőt az különbözteti meg a rossztól, hogy az empátiája nem egyfelé irányul. Hiszen ha nem érti, hogy a negatív szereplőnek is megvan a maga igaza, akkor nem tudja hitelesen színpadra állítani a drámai konfliktust. Minden érdek érvényes, és az én dolgom, akár mint rendezőnek, akár mint színházigazgatónak az, hogy ezek az érdekek érvek formájában kifejezésre jussanak és megtaláljuk a konszenzust. Ha kell, több menetben” – vallotta 1993-ban, ötven évesen. 
 
Nyugodjék békében!
 
 
 
 
Share