Gajdó Tamás: A harmincéves Belvárosi Színház ünnepe

Ebből a levélből az is kiderül, hogy a Prológus különös útja ezzel nem ért véget. Bárdos elküldte legkisebbik fiának, aki Los Angelesben filmrendezést tanult. „Ő megmutatta Lengyel Menyhértnek, ez pedig a Hollywoodban dolgozó magyaroknak, íróknak, filmembereknek. Éppen most érkezett meg Lengyelné levele édesanyjához, melyből kiderül, hogy ezekre a magyarokra egészen mély, szinte megrendítő benyomást tett az Ön divatoktól nem befolyásolható emberi magatartása és írói ékesszólása, e mai időkben, melyben ők csak a távolból szemlélhetik, és értetlenül nézik a hazai dolgokat. Valóságos, izgalmas fordulatot jelentett ez az ő szemléletükben. Úgy látszik, a távolság oly érzékeny lelki válságait néha egyetlen adat is fel tudja rázni, át tudja festeni…” [4]

A történelem azonban néhány év alatt mindent elsöpört. Bár a belvárosi színházi ünneplés 1946-ban az elmaradt negyedszázados évfordulóra emlékeztetve Herczeg Ferenc esszéjével vette kezdetét, az egykor tekintélyes író ekkor már persona non grata volt. Beszédét Somló István olvasta fel, s a szöveget először – évtizedekkel később – az emigráns sajtó adta közre. [5]

Az ünnepség középpontjában, a Magyar Művészeti Tanács nevében Kassák Lajos beszélt. Kassák kiemelte, hogy olyan férfinak nyújt kezet, akinek életprogramjából sikerült egyet-mást megvalósítania. Ráadásul – s ez a gondolat kétségtelenül az új művész-eszmény szellemében fogant – Bárdos Artúr „sosem volt felelőtlen társadalmon kívüli lény, nem tartozott a könnyű lelkiismeretű bohémek közé, komoly szerepet vállalt, és nem egyszer áldozatot hozott azért, hogy hivatását beteljesíthesse.” [6]

Kassák jól érzékeltette, hogy a színházigazgató–rendező pályafutása nem volt, nem lehetett töretlen: kitérők, kudarcok és bukások szegélyezték útját: „Kétségtelen, hogy pályájának felfelé ívelésében sok minden az ő akarata szerint történt, olyan eredményeket mutatott fel, amelyek különleges helyet biztosítanak számára művészeti életünk történetében. Sosem volt a közönség bizonytalan igényének s a különböző művészeti irányzatok dogmáinak szolgálója, de nem is zárkózott elefántcsonttoronyba – alkotókészséggel és nemes elszántsággal, humanista szemlélete és rendezői igényessége szerint kiválasztott művek tökéletes megjelenítésére törekedett.” [7]

Kassák Lajos, az írók üzenetét tolmácsolja a Belvárosi Színház jubileumi matinéján

Mezei Mária, Kővágó József polgármester és Bárdos Artúr a harminc éves Belvárosi Színház ünnepi vacsoráján

A jubileumi matiné műsorát Siklóssy Pál rendező állította össze, aki három évtizeddel később így emlékezett az eseményre: „Felkértem az »alapító« tagokat, hogy lépjenek fel lehetőleg régi szerepeikben azon a vasárnap délelőtti matinén, ahol a meghívott közönség és a sajtó ünnepelni akarja »huszonöt éves kedvencét«, Bárdos igazi gyermekét, a Belvárosi Színházat.” [10]

Bárdos Artúr a matiné előtt a Világ című lapban Kristóf Károlynak adott interjút. A beszélgetésben emlékeztetett arra, hogy Petheő Attila, Nagy György, Körmendi Kálmán, Gárdonyi Lajos és Bérczy Ernő sajnos nem érték meg a harmincadik születésnapot. Kristóf Károly pedig arra figyelmeztetett, hogy olyanok is akadnak, akik azért vannak távol, mert 1944 végén elmenekültek Magyarországról: Muráti Lili, Páger Antal, Szilassy László. „Na, ezeket jól felfedezte Bárdos Artúr” – summázta a hírlapíró, majd így folytatta írását: „Még egy színész van, aki nem jöhet el: Jávor Pál, mert ez idő szerint Amerikában játszik. Ő levélben gratulált Bárdos Artúrnak. A Bárdos rendezőtanítványok közül Simon Zsuzsa Nagyváradon színigazgató.” [16]

Gaál Franciska tervezett szereplése a színésznő vígszínházi premierje miatt maradt el, de Tőkés Anna sem lépett fel. Siklóssy Pál emlékezésében felfedte a távolmaradás okát: a színésznő nem volt hajlandó ingyen fellépni. Akkor sem változtatta meg elhatározását, amikor a Belvárosi Színház fiatal rendezője emlékeztette, hogy mégis csak Bárdos fedezte fel, és a Belvárosiból indult el, és futotta be ezt az igazán szép pályát. „Ő léptetett fel? – nevetett. – Bárdos jó szemű, kitűnő színházi ember, aki azonnal látta, mily tehetséges vagyok. Nem csalódott bennem, én se benne. Kvittek vagyunk.” [17]

A matiné után két nappal, 1946. november 26-án Bárdos Artúr levelet küldött Hatvany Lajosnak Londonba. Ebben a rendező elnézést kért, hogy nem válaszolt korábban, de Hatvany levelének kézhezvétele után „a megszokott színházi boszorkánytáncnál is zűrösebb hetek következtek. A Rómeó és Júlia ú. n. »díszbemutatója«, a Belvárosi 30 éves jubileuma, ünnepi matinéval, »fölfedezetteim« fölléptével, hivatalos beszédekkel, bankettel stb. A színház új gazdája, a főváros fújta így fel a dolgot, és kerített ilyen nagy feneket neki; a fő, hogy megúsztam, túl vagyok rajta.” [18]

„Mikor az ostrom után Budapestre visszajöttem, itt a Nemzeti Bizottság határozata várt, amely kéretlenül ismét rám bízta a Belvárosi Színház igazgatását. Az akkori körülmények között csak nagyon habozva vállaltam a teljesen kifosztott színház újra-alapításának munkáját. Mert most megint színházalapítás várt rám, még sokkal nehezebb viszonyok között, mint 30 évvel ezelőtt. Sem telefon, sem villamos, sem világítás nem volt még, és meg kellett szervezni egy társulatot – azokból a színészekből, akik éppen jelentkeztek –, színházzá visszaalakítani egy mozihelyiséget, anyagok és munkaerő híján, éhezve és fázva, idegölő küzdelmet folytatva a villanyáram bekapcsolásától kezdve a telefonig, mindenért. A Belvárosi Színház második hőskora volt ez, az elsőnél is hősibb.” [19]

Bárdos nem részletezte a nehézségeket, a Fővárosi Levéltárban található iratokból azonban kiderül, hogy nem egykönnyen állapodott meg a bérleti díjban a Petőfi Sándor utcai bérház tulajdonosával, a Gazdák Biztosító Szövetkezetével. Ezekből az okmányokból az is kiderül, hogy a Magyar Filmirodától 1945. márciusban Bárdos karhatalom igénybevételével foglalta el a színházhelyiséget. [20]

Az átalakítás tehát majdnem két hónapig tartott, de „1945. május 5-én végre újra megnyithattuk a színházat Török Sándor darabjával, A különös éjszakával, Bullával és Timár Józseffel” – folytatta Bárdos a visszaemlékezést. [21]

A megnyitó előadásról szóló tudósítások kiemelték, hogy a Belvárosi Színházban ötévi hallgatás után ismét felcsendült az élő szó, s a moziból újra színház lett. Székely Júlia A Reggel című lapban nemcsak újranyitásról, hanem feltámadásról szólt, Vámos Magda a Magyar Nemzetben pedig így kezdte írását: „Furcsa érzés volt. Furcsa volt nagyon hosszú idő után ott ülni a kamaraszínházzá visszanemesedett Belvárosi nézőterén, hallgatni amint megint Bárdos Artúr köszönti régi közönséget Goethe és a maga szavaival; látni a színpadra hazatért két kiváló színészt: Timár Józsefet és Bulla Elmát; megismerkedni az éppen nem mindennapi darabbal, és üdvözölni az írót, Török Sándort, aki ezer keserű viszontagság között mégis csak túlélte, hogy ezzel a művel egyik bizonyságát tegye, milyen kár lett volna nekünk is, ha nem éli túl.” [22]

A kritikák közé – előrevetítve a jövőt – disszonáns hang is vegyült: a Szabad Népben Újvári Sándor majdhogynem kivégezte Török Sándor művét: „Ez a dráma tökéletesen lezárhatná a polgári drámairodalom hanyatló korszakát, mint az írott szöveg után következő pont a mondatot. (A pont kicsiny és szerény jel a betűk között.) [23]

A színház finanszírozását kezdetben Pataky István fatermelő vállalta, neki köszönhető, hogy – Bárdos Artúr szavaival – „az első pillanattól kezdve a színház megállt a talpán, és minden különösebb színvonalbeli koncesszió nélkül maga tartotta el magát” [24].

A hatalmas infláció és a színházi válság azonban nem kedvezett a színház-üzletnek, a tőkés vállalkozók sorra hagyták cserben a magánszínházakat. Talán a bevétel reményében vállalkoztak nyári bemutatóra 1945 júliusában, noha a nyári meleg ellen újrendszerű hűtőkészülékkel kellett felszerelni a színházat. Bárdos Artúr minden esetre aláhúzta, hogy az újjászületett színház igazi programját csak ősszel mutathatják fel, de addig is szórakoztatni kell a közönséget. Így esett választása „habkönnyű” műre, ami „mégis irodalom a legjavából” [25]. Molnár Ferenc Játék a kastélyban című anekdotájának bemutatása nem is kerülhetett túlságosan sokba, pusztán egyetlen díszletre volt szükség, s mindössze hét szereplőt kellett szerződtetni.

Patakynak nem tetszett Bárdos műsorpolitikája, ezért hamar kenyértörésre került a sor közöttük. A Magyar Nemzetben megjelent írás szerint a vállalkozó „beült dirigálni, adminisztrálni a Belvárosiba. Mikor azonban további beruházásra került volna a sor, Pataky úr egyszerűen visszavonult.” [26]

Erről az eseményről egy évvel később A harmincéves Belvárosi Színház című összefoglalójában Bárdos Artúr megnyugvással nyilatkozott: „1945 szeptemberében a Belvárosi Színház bérletét a főváros vette át és ezzel a színház új korszaka vette kezdetét. Megszabadulva a magántőke kicsinyes szempontjaitól, hiszem, hogy most már, mint közületi színház, kevesebb megalkuvással szentelheti magát művészi célkitűzéseinek és a demokratikus népművelés ezekkel összeeső feladatának.” [32]

A főváros vezetése is elégedetten szemlélte a változásokat: „A székesfőváros tulajdonában levő Belvárosi Színház, mint központi fekvésű kamaraszínház, kedvezően egészíti ki a székesfőváros kulturális célkitűzéseit szolgáló intézményeket.” S hogy a színház még hatékonyabban szolgálja a közművelődést, a műsor összeállítását bizottság felügyelte, „amely a főváros kulturális tevékenységét irányító tényezőkből alakult.” [33]

A változásról a Belvárosi Színház titkárának, Perlaky Máriának írása is beszámolt: „A színház felügyeletére hetes bizottság alakult, melynek személyi összetétele a legnagyobb biztosíték arra nézve, hogy Bárdos Artúrral a jó barátság szellemében fogják ezt a színházat irányítani. A bizottság tagjai sorában helyet foglalnak: Bechtler Péter és Kővágó József alpolgármesterek, Némethy Károly tanácsnok, Beér János tiszti főügyész, Goda Gábor író és dr. Faludy János, a népművelési központ vezetője. A színház művészi irányításét, úgy, mint a múltban, továbbra is Bárdos Artúr végzi, a felügyelő bizottság csupán nagyobb elvi kérdésekben, akkor is Bárdos Artúrral teljes összhangban fejti majd ki működését.” [34]

A harmonikus viszony azonban nem tartott sokáig, 1947. május 13-án a Rómeó és Júlia című hetilapban a főváros azzal fenyegetőzött, hogy „minden rendelkezésre álló eszközzel” biztosítja a Belvárosi Színház jövőjét; „ha kell operáló késsel”, ami az igazgató eltávolítását, s a színház irányításának átvételét jelentette.

Erre végül mégsem került sor. Így a Belvárosi Színház rövid ideig még megmaradhatott annak a kulturális intézménynek, melyről Bárdos Artúr A harmincéves Belvárosi Színház című írásában beszélt: „az érett, kritikával adagolt művészi kísérletek legbátrabb színházának, amely új stílusokat hozott”. [35]