Herceg a vasfüggöny mögül - Róna Viktor

Kötetbemutató kerekasztal-beszélgetés
Kerekasztal-beszélgetés a Herceg a vasfüggöny mögül – Róna Viktor című kötet megjelenése alkalmából
résztvevők: Lőrinc Katalin koreográfus-táncművész, egyetemi tanár, Gara Márk tánctörténész, a kötetben megjelent tanulmány szerzője és Halász Tamás, a PIM-OSZMI Táncarchívumának vezetője, a kötet szerzője
2020. november 20., Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet
 

 
 
Halász Tamás: Kezdjük az alapoktól: szerintetek egy ilyen műfaj – mindig hangsúlyozzuk szakíróként, tánctörténészként, hogy ennél illékonyabb művészeti ág nincsen – hogyan ragadható meg történeti síkon? Hogyan örökíthető meg egy hajdan volt, zseniális művészének emléke egy kiállítás keretében, vagy egy könyv oldalain? Mit gondoltok erről?
 
Lőrinc Katalin: Konkrétan Róna Viktor esetében nagyon szerencsések vagyunk: egészen ritka az a gazdagság, ahogyan von Haus aus, eleinte a szülei gondoskodása és lelkesedése nyomán, már az élete során hatalmas dokumentáció gyűlt össze róla. Ezek összessége, azaz a fennmaradt hagyaték olyan gazdag tárház, amely egészen kivételes. Maga a kiállítás is gyakorlatilag ki van tapétázva fotókkal: általuk, egyszer csak életre kel az életmű. Ritkaságszámba megy, hogy egy művész ennyire dokumentálta magát egy olyan időszakban, amikor az sokkal nehezebb volt, mint napjainkban, mikor bárki folyamatosan rögzítheti az életét a telefonjával. A kérdésed persze jóval általánosabb érvényű: hogy általában hogyan lehet megfogni az illékony művészetet… Lehet, hogy Márk pontosan ugyanúgy értékeli ennek a problematikáját, hiszen ő tánctörténetet tanít. Hogyan beszélhetünk például arról, hogy az őskorban hogyan táncoltak, amikor azt az égvilágon senki nem tudja bebizonyítani, attól még, hogy fennmaradt erről néhány barlangrajz? De még azt sem tudhatjuk pontosan, hogy a görögök hogyan táncoltak. Attól még, hogy rengeteg anyag áll rendelkezésünkre (változatos képi ábrázolások táncoló alakokról), illetve bizonyos, máig fennmaradt néptánc-elemekre is támaszkodhatunk, óvatosan lehet következtetni, de mindez ugyanoda vezet vissza: pontosan nem tudjuk. Nem tudjuk a pillanatot újra felidézni, bár körül lehet írni, el lehet képzelni. Amióta létezik a film, a dolog azért megváltozott, mert az valamennyit mégis elénk tud hozni a múltból, különösen a videotechnika megjelenése óta.
 
A film segítségével a pillanat művészetét újra tudjuk nézni: rápillanthatunk egy adott, hajdani időre. Ám ez nem pontosan ugyanaz az élmény. Ha a ma nézője tekint meg például egy A hattyúk tava-előadást az 1960-as évekből, láthatja, hogy még lombosak a tütük, a balerináknak mondjuk kicsit vastagabb a lábuk, rögtön látja, hogy a testek mások, mint ma. Ugyanazt a felvételt nyilván másképp látta az akkori néző, és másképp látjuk mi most. De a pillanat, az a bizonyos kontaktus ott és akkor a nézővel: az tényleg a pillanat művészete. Úgyhogy ilyen szempontból Róna Viktort sem tudjuk már így, azaz: ugyanúgy látni.
 
H. T. : Márk, szerinted – és most olyasmire kérdezek rá, ami a kötetben szereplő tanulmányodnak is egyik fontos megközelítése – hogy lesz valakiből legenda, hogy lesz valaki maradandó a tánc területén?
 
Gara Márk: A legfontosabb, hogy beszéljünk az illetőről, legyen róla valamiféle diskurzus, közös gondolkodás, úgy is mondhatjuk, hogy kanonizáljuk az illetőt. Ez a mi feladatunk, a szakembereké. Vannak országok, ahol a kanonizálás magától működik, nálunk csak döccenőkkel. Ahol a tánc, és általában a művészetek jobban a fókuszban vannak, ott, úgy gondolom, hogy erre egy intézményesült háttér is van. Mire gondolok? Például arra, ahogyan az Operaházból Róna Viktor távozott. Illetve egészen pontosan, ahogyan táncművészként soha nem tért oda vissza, ugyanis egyszerűen elfeledkeztek róla. S amikor koreográfushiány állt be, akkor valakinek nyilván eszébe jutott, hogy hoppá, tényleg van egy Rónánk. Mi lenne, hogyha felkérnénk valamire? Mint az égi áldásra, úgy várt ő erre a felkérésre. De ettől még azt a bizonyos megbecsülést nagyon-nagyon kevesen kapták meg folyamatosan a hazai táncéletben, de mondhatom azt is, hogy a hazai művészeti életben. Ez nagyon hiányzik.
 
L. K. : Most nem is annyira arról beszélek, hogy a befogadó, a társadalom mitől tesz valakit a piedesztálra, hanem, hogy mit ad hozzá egy művész ahhoz, hogy ez megtörténjen. Róna Viktorban (és óvatosan kell, hogy fogalmazzak, nehogy pejoratívan hangozzon, hiszen ő az én emlékeimben, de az objektív megítélésemben is egy nagyon pozitív személyiség) a sztárallűr azért nagyon finoman már ott volt kiskora óta. Hogyne lett volna, amikor gyermekszínészként, gyermekszereplőként persze, hogy mindenki csodálta. Viktorka, a féltve szeretett egyke, aki föllép, aki tehetséges, akiből sugárzik valami… És akkor itt is van a legfontosabb szó, hogy belőle ez sugárzott. Ő ezt a bőrén hordta, kívül hordta, a tekintetében hordta, de magától értetődően. Nem volt az az érzése az embernek, hogy ez egy póz: ezt ő megélte. Az önképe olyan stabilnak tűnt. Nagyon nagy távlatból idézek fel személyes emlékeket, a 10-20 éves korom közötti élményeimről tudok beszélni, arról, hogy akkor hogyan láttam. Magától értetődött, hogy ő ott van, jó helyen van, ahol van, és mindez nagyon pozitív kisugárzással járt. Kell a személyiség ahhoz, hogy valakit oda lehessen tenni arra a posztamensre.
 
Attól még nem művész valaki, hogy sokat forog és magasra megy a lába. Róna Viktor személyéről beszélve meg pláne hangsúlyossá válik mindez. Gyakran kerül elő a róla szóló megemlékezésekben, hogy az adottságai nem voltak éppen olyanok, amelyek könnyen arra predesztinálták volna, hogy a klasszikus balettben csúcstechnikájú táncossá váljon. A lábfejére nagyon emlékszem, nem volt tökéletes, ám, ha egyszer ő azt a lábat kirakta valahova, és elindult az az energia, az embernek eszébe sem jutott arra gondolni, hogy haha, nem elég jó a lába, nincs elég jól átnyújtva a térde.
 
A nézőjeként nem kellett a hiányosságaira gondolnom, mert a személyisége, a sugárzó energiája mindezt felülírta. Erre tudnék maibb párhuzamot is: Mihail Barisnyikov, a híres, Rónánál némileg fiatalabb táncművész nagyon technikás táncos, de ha az ember jól megvizsgálja, akkor látja, hogy bizony-bizony a lábfeje nem olyan, amilyen egy szuper balett-technikához szükségeltetik: bizony kemény az a lábfej. De ez csak akkor jutna az ember eszébe, ha valaki erre külön rákérdezne, egyébként soha. Nem lehet kérdés: a személyiség nagyon erősen hat.
 
Az arc, ahogy Levinas, a francia filozófus mondja: az elsődleges, ami az én és a másik – legyen az egyetlen ember, vagy egy tömeg – között elindít valamit. Mondhatjuk persze, hogy jó-jó, egy táncosnál az arc csak egy „részlet”, a test a fontos, meg amiket ő azzal csinál, igen, ez így van, de attól még a néző, a befogadó az első dolog, amire rá fog pillantani, mikor a táncművész a színpadra lép, az illető arca lesz. Mert ez egyszerűen így működik: az arc a kommunikációban az elsődleges csatorna. Bizony, bizony: ugyanazok az energiák, amelyek a testen belül működnek, az arcon keresztül is ugyanolyan intenzívek lesznek. Róna Viktor csodálatos kisugárzással bírt: hogyha végiglapozod a képeket, láthatod, hogy lenyűgözőek a vonásai. És most nemcsak arról beszélek, hogy szép férfi volt…
 
Gara Márk, Halász Tamás és Lőrinc Katalin a beszélgetés részvevői
 
G. M.: Amikor az ember elmegy egy színházi előadásra, amikor egy műfajjal megismerkedik, akkor azt hiszem, először mindig a látvány, aztán a technikai részletek ragadják magával. Nyilván ez nem általános, de nálam így volt. Csak idővel jöttem rá arra, hogy az egész semmit nem ér, ha nincs mögötte ott a személyiség. Ha táncos gépeket látok a színpadon, amint technikailag tökéletesen valósítanak meg mozdulatokat, az természetesen jó és valójában már alapnak kellene lennie, de ha az előadásnak nincs lelke, mondandója, célja, akkor minden erőfeszítés hasztalan. Márpedig lelke a műnek csak akkor lesz, ha az összes energia az előadáson belül egy irányba áramlik, és ehhez nagyon-nagyon fontosak a személyiségek, akik az előadást a hátukon viszik. Ebben a tekintetben Róna Viktor nem hogy deficittel, hanem nagybirtokosként lépett színpadra. Az a fajta eltökéltség, amit ő képviselt, az ügyszeretetével, a szakmához való hozzáállásával mind-mind megjelent, és eljutott a nézőkhöz. Ugyan nem láthattam táncolni őt élőben, de meg vagyok győződve arról, hogy aki őt és a kortársait nézte, elsősorban az intenzitást látta, ahogy megjelentek a színpadon. Ha megnézzük a korabeli táncosokat, vagy a nála egy-két generációval korábbiakat, például Margot Fonteynt, ő, ők mai szemmel nem számítanak technikai csodának, de a személyiségükkel képesek voltak tömegeket megmozgatni – azt hiszem, ugyanezt a pozíciót töltötte be Róna Viktor is a korabeli Magyarországon. Borzasztóan sajnálom, hogy ma jóval kevesebb az autonóm személyiség. Legalábbis a balettben feltétlenül, ez pedig az előadások rovására megy. Ez a hiány okozza, hogy kénytelenek más irányba (technika, látvány) eltolni az előadásokat vagy sokszor tökéletesen érdektelen produkciókat hoznak létre.
 
L. K.: Nagyon fontos kérdés, hogy mi, itt és most hogyan viszonyulhatunk egy ilyen karrierhez, ahhoz a sztársághoz, ami akkor neki és több kortársának valóban megadatott. A valódi csillagok mind a nagy személyiségekből lettek, és nem azokból, akik nyolcszáz tourt forognak. Róna tökéletes példa erre. A jelenséget, amit említesz – hogy a ’70-80-as évektől egyre inkább a technicizálódás, a legek kerültek előtérbe, hogy még magasabbra emeljük a lábat – ezt Balanchine indította el, valljuk be, aki azt mondta, hogy balerina 170 centi alatt nem is létezik, tehát az a nulla kategória. Az ő korszaka elindított egy paradigmát, hogy egy táncosnak hogy kell kinéznie, milyen vékony legyen, hova menjen föl a lába. Elindította a versengést, ahogy az élet minden területé, megjelent a versenyszellem: az interneten sem látunk egyebet, mint hogy ki a jobb, ki az ilyenebb, az olyanabb. A hangsúly a balettben is teljesen áttolódott a személyiség fontosságáról arra, hogy valaki például hogy forog. A Facebookon, szakmai ismeretségi körből gyakran jönnek a posztok: „Hú, nézzétek ezt a videót!” És látom, hogy a szereplő mit művel technikailag… És? Ugyanolyan hidegen tud hagyni, mint amit Márk mondott, amikor „gépek”, nagyon-nagyon technikásan táncolnak végig lélek nélkül egy előadást. Valamelyik Nyári Olimpiai Játékok záróünnepségének táncos jelenete jut eszembe: iszonyatosan sok ember pontosan ugyanazt csinálta – felülről volt felvéve, tátottam a számat, mind tátottuk a szánkat, na de az egy sorminta! Ott pont az lett volna fura, ha akadt volna köztük egy személyiség, aki nem pont oda viszi a lábát, hanem picit odébb. Na, hát azt már ki is rúgták…
 
H. T. : A személyisége súlya, az összetéveszthetetlensége mellett mi lehetett még Róna titka? Az emlékezésekben gyakran felbukkant az emberi-partneri megbízhatósága, (ön)fegyelme, kiszámíthatósága, a terhelhetősége, ugyanakkor az erős személyiségekre gyakran jellemző az is, hogy nem olyan könnyen lehet őket alakítani, „gyurmázni” velük.
 
L. K. : A fegyelem, az önfegyelem kulcsfontosságú és nagyon sokat számított az ő esetében. A leveleiből, naplótöredékekből – amelyeket én eddig nem ismertem, s most, a kiállításon, a könyvben olvastam először – kiderül, nagyon keményen eltökélte, hogy márpedig ő jobb lesz majd. Nem kapott ugyanis olyan nagyon jó osztályzatokat kezdetben az Állami Balett Intézetben: ez az eltökéltség nagyon fontos személyiségjegye lett. Ott van aztán a szerencse, a „hova születni” kérdése. Tudnék erről mesélni! Ennek nagyon fontos szerepe van, és Róna a nagybetűs színházi életbe született bele. Az édesanyja és az édesapja színész, színházi ember volt, a mama aztán súgóként dolgozott, a kis Viktorka folyamatosan ott lebzselt a színházban. Ebben a miliőben hamar kitapasztalta, hogyan működik, és ennek meg akart felelni. Tehát ez a kettő a lényeges: a „hova születés” szerencséje, és az a szándék, hogy „csak azért is megmutatom, hogy megfelelek ennek a képnek”. Hamar megkapta a visszacsatolást, hogy „jaj, de ügyes voltál és milyen aranyos” és lehetett találkoznia, dolgoznia, fotózkodnia híres színészekkel, de aztán ő – mert hihetetlenül intelligens volt – eljutott a pontig, ahol megértette, hogy ezért meg kell dolgozni. Nekem ez nagyon ismerős: mindenki úgy ismert gyerekként, hogy ez a Lőrinc György meg a Merényi Zsuzsa lánya: idővel az lett minden vágyam, hogy kikerüljek ebből a helyzetből, hogy megküzdjek azért, hogy legyen egy önmagamért való értékem. Ugyanez a dolog nyilván benne is megvolt.
 
Rómeó és Júlia, 1962
MTI / Keleti Éva felvétele
 
H. T. : Kevéssé ismert, hogy Róna Viktort, aki generációja egyik legjelentősebb hazai balettművészévé, nemzetközi sztárrá vált, tanulmányai során, tizenéves kora közepén gyakorlatilag el akarták tanácsolni a pályáról a gyenge előmenetele miatt. Az őt körüllengő mítoszok talán legfontosabbika az a csoda, amit az elképesztő eltökéltségére támaszkodva önmagával tett, átalakítva a testét, felküzdve magát az élvonalba, visszanyerve mesterei, partnerei bizalmát. Kidolgozott valamiféle technikát magának, aminek nem csak az lett az eredménye, hogy nem rúgták ki, sőt, eminens növendék lett, hanem az is, hogy húszéves korában még mindig növésben volt, megacélozta az izomzatát, szinte egy új embert épített magából. Ez a kissé puha, nem elég tág, gyenge izomzatú fiú mindentudó daliává vált a rögeszmés munkája, és elsősorban a döntése nyomán.
 
L. K. : Az intelligenciája, az akarata segítette. Hogy nem lehet az, hogy ne sikerüljön! Ha én egyszer ezt eltökéltem, nekem ezért meg kell küzdenem! És volt elég okos, hogy tudta, ezt hogyan kell munkával, odafigyeléssel elérni. Ez az út ismerhető meg a kiállításon és a könyvben is. Erre mi, a Magyar Táncművészeti Egyetem tanárai folyamatosan látunk példákat: a táncosi pályára való felkészülés folyamata átível a gyerekkortól a kamaszkoron át a felnőttkorig. Ez – főleg a fiúk esetében – nagy fizikai változásokkal jár: a testtömeg, a testalkat, a csontozat hatalmasat alakul. A lányok jelentős része tizenkilenc évesen, amikor befejezi a tanulmányait, már „készen van”, a fiúk közt van, akit a végzése után öt évvel szinte fel sem ismerek. Ezek az óriási változások persze nem csak fizikai, de pszichés természetűek, vonatkozásúak is. Gyerekként a tanárnak, a szülőnek akarnak megfelelni, aztán jön a kamaszkor, amikor már önmaguknak, a barátoknak – a látványos folyamatok, a billegések jól követhetők.
 
G. M. : Róna koravén kisfiú volt, színházi közegben nőtt fel, ahonnan rengeteg dolgot magával hozott. Egyke volt: a szülők odaadó szeretete olyan stabil hátteret biztosított ahhoz, hogy kiélje magát, amitől nem tekinthetünk el ezt a kérdést vizsgálva. A szülők révén jelen lévő színházi közeget tekintve lényeges, hogy az Operettszínházról beszélünk, amelyről tudjuk, hogy a negyvenes-ötvenes években micsoda sztárok játszottak a színpadán. Elég csak Latabár Kálmán, vagy Feleki Kamill alakját felidézni, akikről pontosan tudható, hogy könnyedségük mögött mennyi munka volt. És ezt a munkát Róna minden bizonnyal látta, megtapasztalta, ahogyan azt is, hogy milyen, amikor egy Latabár Kálmán felmegy a színpadra, de előtte fél, hogy vajon aznap sikerül-e az, amit mi úgy látunk, hogy a világ legkönnyebb, és leginkább magától értetődő dolga. Ezek a korai tapasztalatok biztos, hogy ott voltak Róna elindulásakor vagy a sikereiben.
 
H. T. : Két érdemdús pedagógussal ülök itt: a Magyar Táncművészeti Egyetemnek hosszú évek óta vagytok mindketten tanárai. Azért is emelem most ezt ki, mert rengeteg pályát láthattatok elindulni, gyarapodni, kiteljesedni, külföldön-belföldön egyaránt. Mit gondoltok, mit lehet mondani Rónáról, mint esetleges példaképről a ma fiatalságának? Mennyire szólíthatja meg őket a története? Értelmezhető-e számukra egyáltalán?
 
G. M. : Azt kell, hogy mondjam, ha csak levetítenénk egy felvételt nekik Róna Viktortól, minden kommentár, vagy háttér nélkül, akkor valószínűleg fetrengve röhögnének, mert tudjuk, hogy a képi közvetítéssel a személyes varázs nagyon megkopik. Amikor viszont az ember elmondja, hogy honnan-hová jutott el, és amikor arra is kitérek, hogy gondoljanak arra, mennyire fontos például a nyelvtudás, a rugalmasság, a jó kapcsolatépítő képesség, akkor már nem lesz kérdés számukra, hogy mind a mai napig abszolút érvényes utat járt be Róna, hiszen a színházi világ alapvetően ma is így működik. Nem csupán az a kérdés, hogy ki mit tud általában. Sokkal inkább az, hogy az adott helyzetben, élesben mire képes a művész. Mert lehet, hogy a próbateremben valaki egészen kiváló, de ha a színpadon nem tud megmozdulni, akkor onnantól kezdve nem lesz már érdekes. Ugyanilyen fontos például, amit nem nagyon akarnak a növendékek megérteni, hogy nyelvet kell tanulni. Róna Viktorról tudjuk, hogy minimum három nyelven nem adták el.
 
H. T. : Sokkolhatlak? Minimum hat nyelven: oroszul, angolul, németül, franciául, norvégül és végül japánul tanított, idővel már tolmács nélkül.
 
G. M.: Pláne. Ez egy olyan fegyvertény, ami a kommunikációt erősíti, másrészt pedig az érvényesüléshez is alapvető. Természetesen, ha nem lett volna tehetséges, akkor akár nyolc nyelven is tudhatott volna. De ezek így együtt, összeadódva azt eredményezték, hogy megcsinálhatta a világkarrierjét.
 
L. K. : Összehasonlítva a mai gyerekek helyzetével, fontos leszögezni: azért az egy bónusz volt akkor, ha valaki Kelet-Európából jött. Ma már nem az. Ha nem is ebben a pillanatban, de az elmúlt egy-két évtizedben azért sokkal könnyebb lett a fiataloknak. Nyilván kuriózum volt, ha valaki a vasfüggöny mögül érkezett: rögtön a fókuszba kerülhetett. Lehet sztorizni?
 
H. T. : Naná, azért vagyunk itt.
 
L. K. : Tízéves lehettem, Szigligeten nyaraltunk, ami egy eldugott hely, vonat sincs, apám, anyám, és mi hárman testvérek voltunk együtt. Teljes elvonulás volt, se telefon, se posta, semmi. Édesapám ezt évről-évre meg tudta teremteni magának, nekünk, pedig különben éjjel-nappal az Operaházban dolgozott, de az a három hét szent volt. És oda lejött Róna Viktor látogatóba, ami már eleve nagy dolognak számított, mert apám nemigen fogadott ott senkit. Megérkezett, kiszállt a szép autójából, bejött a parasztudvarra, ahol laktunk. Jött a szomszédasszony, akinek apám bemutatta, mondván: Melánka néni, ez itt Róna Viktor! A néni odanyújtotta a kezét: „nem ismerem az urat!”, majd kezet ráztak. Olyan szép volt ez a pillanat: Rónából sütött és sugárzott, az, hogy ő pontosan tudja magáról, hogy ő kicsoda. És a néniből is sugárzott, hogy ő is pontosan tudja magáról ugyanezt. És olyan természetes volt az egész. Nagyon emlékszem rá, mert a családom nagyon sokáig emlegette ezt a jelenetet. Ott volt egy herceg, tényleg egy herceg, ott állt egy a faluban, vele szemben egy parasztasszony, és ott, akkor végtelenül egyértelműen érzékelhető volt kettejük létének, lényének magától értetődő volta.
 
Orosz Adél és Róna Viktor, 1962
MTI / Keleti Éva felvétele
 
H. T. : Nagyon nagy teret szántunk a könyvben és a kiállításban is Róna és az őt körülvevő világ viszonyának. Erről tanúskodnak például az általa gondosan megőrzött rajongói levelek tömegei, amelyek közt van, amelyik bizony kis falvakból érkezett hozzá. Lehet, hogy a szigligeti néni nem ismerte őt, de korabeli honfitársai közül milliók viszont igen – annyian, hogy ezt a népszerűséget a mából nézve fel sem lehet fogni: nem csak az övét – a kor nagy táncosai hetente szerepeltek újságcímlapon, képeslapokat adtak ki róluk, rendszeresen szerepeltek a tévében, rádióban. Én is sztorizok. Róna tíz éves volt 1946-ban: mint sok városi gyereket a háború után, őt is vidékre küldték, „feltáplálásra”, friss levegőre, egyáltalán: újra gyereknek lenni. Egy gyönyörű, zempléni faluba került, Hejcére, ahol történetesen én is csodás nyarakat töltöttem. Dán Zoltántól, Róna unokabátyjától kaptunk egy szenzációs levelezőlapot, amit Viktor írt neki onnan. Megindultan hívtam fel a hejcei baráti családot, akikkel közel harminc éve tartjuk a kapcsolatot, hogy tudnak-e esetleg erről a vizitről bármit. Nem tudtak, de a családfő, a hetvenes éveiben járó gazda, a háromszáz lelkes zsákfaluból pontosan tudta, hogy Róna Viktor kicsoda – viszont tőlem tudta meg, hogy ez a híres táncos gyerekként nyaralt a falujukban.
 
L. K. : Ez nagyon nagy szó. Ezt a mai fiatalok már biztosan nem is értik. Napjaink celebvilágában ez szinte értelmezhetetlen. Technikailag, szociológiailag ma már egyáltalán nem egy ügy, hogy valaki címlapra kerüljön, szinte semmit nem is kell lerakni érte az asztalra. De akkor ez teljesen más alapon működött és az országos ismertség pont ezért számított óriási dolognak.
 
G. M. : A kulturális emlékezet nagyjából két generációig működik. Most abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ti ezt a kiállítást létrehoztátok, és ezzel ebből a nagyszerű anyagból, ami fennmaradt, egy néhány további generációig kitartó „emlékművet” sikerült építeni Róna Viktornak. Viszont azok, akik nem ilyen erős egyéniségek, nem hagytak maguk után ennyi nyomot, nem dokumentálták magukat, ők hamarabb ki fognak esni a köztudatból, mint ahogyan egy 19. század végi vagy két világháború közti táncosból, énekesből, színészből jobbára a név, a szerepek maradnak csak, és szakember legyen a talpán, aki gyakorlatilag a semmiből, száraz, hiányos adatokból össze tudja rakni a hajdani életművet. De ez még önmagában mindig kevés, mert adatokat lehet találni, a levéltárakban digitálisan most már lassan minden kutatható, onnan nagyon sok adatot lehet kinyerni. Viszont, ha az illetőnek felidézhetetlenné válik a személyisége, mert nincsenek például olyan visszaemlékezések, amelyek segítségével valamit megérezhetnénk abból, hogy milyen volt művészként, emberként, akkor az előásott adatok rendszerezésével is csak kevéssé használható tudás jön létre.
 
L. K. : Azt hiszem, mi pont jókor vagyunk jó helyen Róna Viktor esetében. Az, hogy a kortárs szemtanúk mit mondanak, és hogyan nyilatkoznak róla, nagyon fontos a renoméja életben tartása, fennmaradása szempontjából. És most még vagyunk néhányan. Volt egy nagyon érdekes élményem: Ottrubay Melinda balettművészről tartottunk egy beszélgetést november elején, pont a lezárás előtti napon, az Artner Szilvia Sisso vezette Dokumentumfilmklubban, miután együtt megnéztük a Katona Zsuzsa rendezte Ottrubay-portréfilmet (A Nap belülről süt). A nézők közül egyszer csak felállt egy idős hölgy, aki mondta, hogy ő bizony még látta Ottrubay Melindát táncolni. Kilencvenvalahány évesen, fantasztikus mozgékonysággal kezdett mesélni az élményről. És az ember ilyenkor azt mondja magának, hogy Úristen, ez nem lehet igaz! A negyvenes évek elejéről beszélünk: aki Ottrubayt látta táncolni, az 1945-ig bezárólag kellett, hogy lássa. Hatalmas dolog, ha egy ilyen életmű fenn tud maradni, ha valaki generációk múlva is sztár tud maradni, ha valakire hetvenöt évvel később még van, aki emlékezzen.
 
H. T. : Róna negyven évvel ezelőtt állt utoljára színpadon és huszonhét éve halott. Soha nem találkoztam vele, nincsen róla személyes emlékem. Elképesztő érzés volt nekünk rendezőknek, Bánóczy Varga Andreának és nekem segítőkész szemtanúk, barátok, kollégák sokaságával beszélve, a sok lenyomatból megelevenedni látni őt a kurátori munka három éve során. Tulajdonképp mindezek befogadásával és összegzésével sikerült őt úgy „feltámasztani”, hogy ezek az emberek megrendülten felismerték a kiállításban, a könyvben azt a Róna Viktort, akit életében ismertek és szerettek.
 
L. K. : Fontos kérdés, hogy az a fókusz, amibe belekerül valaki, vajon tud-e olyan erős lenni, hogy a személyes emlékezetét segítse túlélni és tovább vinni. Róna szempontjából ennek a fennmaradt, roppant mennyiségű képanyagnak elképzelhetetlen szerepe van. Én csak szájtátva dülöngéltem át egyik kis teremből a másikba, hiszen az egész kiállítás alapterülete nem olyan nagy, de hihetetlen sűrű, a padlótól a plafonig mindent beborító, nagyon gazdag anyagot vonultat fel. Engem is meglepetések értek, és azt éreztem, hogy jelenként lüktet az az idő, és körülöttem minden tanú és mindenki szemtanú: látod a fotót, és tudod, hogy azt elkészítette valaki 1965-ben. A tanúk pedig megelevenednek és mondják nekünk a magukét, írásban, szóban és folyamatosan szól a zene, peregnek a filmek.
 
G. M. : Visszakanyarodom oda, ahonnan elindultunk az elején: egyre több emléket kellene állítani. Hogy azokat, akik érdemesek erre, ismét behozzuk a kánonba, vagy létre kellene hoznunk számukra új, nekik kijáró helyeket. Mert ez mindannyiunk kulturális öröksége. És nekünk, szakembereknek, utókornak ebben nagyon nagy feladatunk van.
 
 
Külön köszönet Tóth Ágnes Veronikának segítségéért

 

 

 

A kiadvány MEGVÁSÁROLHATÓ az ÍRÓK BOLTJÁBAN (1061 Bp., Andrássy út 45.)

A KÖTET ÁRA: 5600 Ft

 
 
 
 
 
2020.12.21

Kedves Látogatóink!

A 353/2022. (IX.19.) kormányrendelet múzeumokra is vonatkozó előírásainak megfelelően, a költségeink racionalizálása miatt 2022. december 5. és 2023. február 28. között a BAJOR GIZI SZÍNÉSZMÚZEUM nem látogatható.

Nyitás: 2023. március 1.

Múzeumunk zárvatartása alatt programjaink egy része más helyszínen kerül megrendezésre.
Kérjük, figyeljék honlapunkat és facebook-oldalunkat!

Rendben