Csodás, dallamos nevet örökölt felmenőitől, szójátéknak is beillik. De sokat hallottuk – halljuk? – neves filmek elején-végén a magyar hangok kettőspontja után: Tyll Attila, vagy Tillatilla, ahogy a gyerekek értették.
(Ami a felmenőitől örökölt ipszilont illeti… Egy ízben kislánya osztályfőnöke figyelmeztetőleg hazaüzent, hogy az ipszilon nemesi kiváltságot jelöl, nem kéne használni, csak annyit üzent vissza: akkor a tyúk is főrend.)
Sorozatkedvelő korunkban mindjárt az elején meg kell említeni egy alakítását: „Guszti bátyámat” a Bors Máté tévésorozat epizódjaiban. Báró Rhédey Gusztáv, monoklis arisztokrata, a kommunisták finom modorú ellensége két jó szivar között. Tyll Attila alakításának, a képernyőn is átsugárzó emberségének köszönhetően, lehetetlen volt utálni az utálni valónak kikiáltott „horthysta elitet”. A Magyar Televízió aranykorában tévéfilmek sokaságában játszott még papot és katonatisztet, bírót és hivatalnokot, kanonokot és ügyvédet. Legfőképpen pedig ő volt Horthy Miklós, Bokor Péter Századunk című sorozatában. Egyesek véleménye szerint a kelleténél rokonszenvesebbnek ábrázolta a kormányfőt. A vádakra így válaszolt: Horthy számomra nem politikai gyurma, nem szimbólum, hanem egy ember, aki jól vagy rosszul felismert dolgok alapján cselekszik, vagy vacillál.
Szinkronszerepei felsorolhatatlanok. (Néhány jellegzetes hangalakítás ezek közül: a Cabiria éjszakái Bűvésze; Don Quijote, melyet Nyikolaj Cserkaszov játszott; Yoda A Birodalom visszavág első magyar szinkronjában, Egon Olsen az Olsen bandájában, a Seriff a Volt egyszer egy Vadnyugatban, az Amarcordban az ügyvéd (is). Egyébként bírók, feltalálók, papok, főrendek, kocsisok…
Érdes, zengő orgánuma összetéveszthetetlen.
A szakmában mindenki Apónak hívta – a becézés köztudottan a szeretet egyik megnyilvánulása. „Halk pelyhekben hull a hó, megint itt van Tyll apó” – 1964-ben, Gyulán költötte e köszöntőt Szersén Gyula. Rajta maradt, mert illett rá.
Szenvedélyesen pipázott, és még szenvedélyesebben kérte ki magának a színházban való italozást. (A játékot is abbahagyta, ha társai illumináltan érkeztek.)
Száz éve, 1923. május 21-én született Szombathelyen. Papnak, majd bírónak készült – nem így történt. Sok kortársához, pályatársához – Kálmán György, Somogyvári Rudolf, Csákányi László – hasonlón nem várt fordulat „jött közbe”; zászlósként harcolt a második világháborúban, s a háború végén elfogták, Szibériába hurcolták. Három év Novoszibirszk, kényszermunka, tífusz. Három évig egyszer sem mosolygott. A családja utáni vágy hozta haza harmincnyolc kilósan. Egészségőr volt Debrecenben, majd gyámügyi előadó a járási tanácsnál, közben Obersovszky Gyula munkásszínjátszó csoportjába járt. Itt fedezték fel a Csokonai Színház vezetői a huszonnyolc éves, karakteres profilú fiatalembert.
A Színház- és Filmművészeti Főiskolát levelező szakon végezte, de igazi iskolájának Téry Árpád társulatát tartotta. Csodálatos évadok következtek (erről Latinovits Zoltán önéletrajzi írásaiban is hosszan olvashatunk), köszönhetően Térynek, aki „eszményi igazgató és színészpedagógus volt, vonzotta és meg is tudta tartani a tehetségeket: ott játszott Simor Erzsi, Andaházi Margit, Hegedűs Ági, Soós Imre, Latinovits, Mensáros, Márkus, Solti Bertalan…”
Tyll Attila minden interjúban hangsúlyozta, pályája legszebb emlékei vidéki színházakhoz kötődnek. Nyolc év Debrecen után Szolnok következett, ahova azért szerződött, mert Téry Árpád tanítványa, Berényi Gábor volt az igazgató. A Tisza-parti színházban, a málenkij robotból hazatérve, éppen Somogyvári Rudolf töltötte „büntetését”. Igaz, a sors őt legalább kárpótolta: Hamletet játszhatott. Ebben az előadásban Tyll Attila alakította Poloniust. „Rudi Hamletjének minden hangsúlyára, mozdulatára máig emlékszem” – idézte fel szeretett kollégájának alakítását negyven évvel később egy interjúban. A Három nővér legendás szolnoki előadásában Somogyvári Versinyint, Mensáros László Tuzenbachot, Csebutikint Tyll Attila alakította; ezt sem őrizte meg filmszalag, így csak néhány fényképre, méltató kritikára és a képzeletünkre hagyatkozhatunk.
Ebből a termékeny műhelyből ragadták ki a Nemzeti Színház vezetői. Major Tamás és Marton Endre a Szigligeti Színház Mirandolina előadásában Forlipopoli szerepében látták, és Gelley Kornéllal együtt, akkoriban szokatlan módon, azonnal leszerződtették.
Tyll Attila a következő tizenhét évben nem kapott vígjátéki szerepet! Csupa epizódfigurát játszott, kiválóan, mert minden karaktert zokszó nélkül megoldott. Mindenki szerette, tisztelte, a segítőkész, soha nem türelmetlen, még véletlenül sem gorombáskodó kollégát.
A Nemzetiben mindeközben kicsit megkeseredett, ahogyan későbbi interjúiban fogalmazott: „Úgy éreztem, színházamban nem a tehetségemnek megfelelően »használnak«. De hallgattam, és maradtam. Tovább a kelleténél.”
Egészen 1979-ig, amikor egy évadra a békéscsabai színházhoz szerződött.
A Jókai Színházban megformált szerepek – ilyen volt Jiménez tábornok az Interjú Buenos-Airesben című előadásban – és a kollégák segítették a megújulásban. Nem beszélve a Gyulai Várszínházról, ahol – mint alapító tagot – harmincöt éven át minden nyáron feladat várta. Ezt követően a József Attila Színházban töltött még néhány évet. Itt Müller Péter Szemenszedett igazság című színművében Joseph Vallet téglaégető szerepében remek figurát teremtett Újréti László és Szabó Éva kellemes társaságában. Az angyalföldi társulatból ment nyugdíjba, és örült, hogy végre szabadabbá vált: „Nincs időm sorban állni szerepekért, oda megyek, mehetek, ahová hívnak.” Például Pécsre, ahol Illyés Gyula Kiegyezésében Padre apót, élete egyik legkedvesebb szerepét játszhatta el. A Népszínház Józsefvárosi Színházában a Koldusopera Peacockja végre megint örömjátékot jelentett számára.
Piarista diákként megtanulta a legfontosabbat: szeretni fontosabb, mint szeretve lenni. Jellemző történet huszonöt éves korából: „Debrecenben a templom lépcsőin mentem felfelé éppen, amikor egy gyönyörű nő megbotlott, és én elkaptam. Hazakísértem, megbeszéltünk egy randevút. Ő lett a feleségem. Ötven éve.” Tyll Attila szeretetét felesége a biztos érzelmi háttér megteremtésével viszonozta.
Hetvenévesen – életében másodszor! – interjút adott a Magyar Rádiónak. Ekkor mondta: „Isten legnagyobb ajándéka a felejteni tudás. Örülj neki, ha haragos emléket töröl az agyad…”
Hatvannyolc évesen arra ébredt, hogy nem tud beszélni. Az agyvérzés éppen a hangjától fosztotta meg. „Iszonyatos, már-már magamat is megrettentő akaraterő kellett hozzá, hogy újra tanuljam megformálni a szavakat, hogy elmondhassam a legszebb muzsikával, az emberi beszéddel érzéseimet a szeretteimnek, s megszólalhassak a színpadon.” Hogy sikerült végül – már akkor ősszel próbált a Budapesti Kamaraszínházban, mert vártak rá! –, azt példázza, hogy mindig bízni kell, nem szabad feladni.
Hetvenkilencedik születésnapja előestéjén, 2002. május 20-án távozott szerettei köréből. Nem sokkal előtte kapott még egy kis szinkronszerepet, mert a stúdió listáján élete végéig szerepelt a neve…
Írta: Kovács Éva