Miklósy Gyula István téri ideiglenes népszínháza

150 éve nyílt meg az István téri színház

Színházaink külső és belső kialakítása, szerkezete számos változáson esett át megépítésük idejétől napjainkig. Ugyancsak hosszú sort alkotnak azok a színháznevek, melyek egy-egy épület „lakóit”, társulatait jelzik. A színházak homlokzatán megjelenő új elnevezés nemcsak az épület átalakítását jelezhette, sokszor a tulajdonos, a fenntartó változására, vagy a korábbitól eltérő profil, szerep kialakítására utalt. [1.]


A Topográfiai gyűjtemény mindössze két ábrázolást őriz arról a színházról, amely nem egymást követően, hanem egy időben, azaz egyszerre három különböző elnevezéssel szerepelt a korabeli forrásokban. Az 1872–1874 között működő István téri színház első nevét színigazgatója, Miklósy Gyula után kapta (Miklósy-színháza). Másik neve a színház helyszínét, az István teret rögzítette (István téri színház). Harmadik megnevezése – „Ideiglenes népszínház” –, pedig a népszínmű és az operett műfaját népszerűsítő új színháztípus megszületésére utalt. 


A színház történetéhez a három elnevezés különböző szempontokat kínál. 

Miklósy-színháza 

 

A színház névadója, Miklósy Gyula (1839–1891) [2.] húszévesen felhagyott orvosi tanulmányaival és beállt színésznek Szabó József szabadkai társulatába. A színészi mesterség különböző fokozatain végig haladva elég tapasztalatot szerzett, és 1865 körül saját társulatot szervezett, mellyel szinte az egész országot bejárta. Miklósy egyre nagyobb vidéki városokat hódított meg, legfőbb törekvése – ahogy ebben a korban valamennyi vidéki színészé és igazgatóé – mégis az volt, hogy a fővárosban is hírnevet és elismerést szerezzen.


Először mint színész vetette meg lábát a Nemzeti Színház színpadán. Egyetlen estén, 1869. december 19-én Katona József Bánk bán című művének címszerepében lépett fel. Naplójában így írt ennek a szereplésnek a jelentőségéről: „fellépni a nemzeti színpadon – Mekkája minden törekvő színésznek, a legnagyobb szerencse, mely bennünket érhet – és én elértem. Bármennyi önbizalommal bírjon a színész, a gondolat megremegteti, hogy most az ország első színpadán, a fővárosi közönség és kritika előtt fogok játszani – ettől a fellépéstől függ, hiszem, nevem, sőt egész életem jövője!”. Miklósy úgy vélte, valamennyi „jelenése fényes sikert aratott”. Szerződéssel is megkínálták, de ő nem akart a betegeskedő Lendvay mellett másodhegedűs lenni.


Színigazgatóként kétszer indított ostromot a fővárosi színi élet meghódítására. Először 1870 tavaszán, ekkor kibérelte a Budai Népszínházat. Műsora azonban nélkülözte a közönségvonzó darabokat, a legújabb francia mintára íródott színműveket és operetteket, így a megfelelő pártolás elmaradt.


Második kísérlete tartósabb sikerrel járt. 1872 májusában a Budai Színkörben nyitotta meg nyári idényét. A népszínházi kudarc után repertoárját kiegészítette Offenbach operettjeivel és társulatát ennek megfelelően énekesi gárdával. A közönség nagyvonalúan díjazta Miklósy igyekezetét, s így történt, hogy négy hónap alatt tizenkétezer forint tiszta jövedelemre tett szert. Miklósy azonban nem érte be ezzel a „fél-győzelemmel”: egy önálló pesti színház építését határozta el. A Borsszem Jankó című politikai élclap Miklósy tervével az első oldalon foglalkozott. Dicsérte, mert nemcsak „lelkesül és ábrándozik”, mint a színházi és közéleti vezetőegyéniségek többsége, hanem cselekszik is: „Miklósitól egy érdemet nem lehet megtagadni: a bátorság érdemét. Mert aki a magyar nadrágot 1872-ig le nem vette (Miklósi álmában is ezt hord) és aki a pesti Terézváros kellős közepén népszínházat állít, s melyben magyarul – habár sokszor rossz magyarsággal – fognak beszélni: az az ember megérdemli, hogy bátor embernek tartsák és szobrot emeljenek neki.” [3.]


Miklósy elszántan és felkészülten vágott bele a vállalkozásba. Hatvanöt tagot számláló társulatát olyan kiváló művészekre alapozta mint Káldyné Dékány Teréz és Krecsányi Sarolta énekesnők; Kassai Vidor és Vízvári Gyula komikusok; Káldy Gyula karmester és Lukácsy Sándor író, művezető. Változatos, szórakoztató, a közönség igényeit túlontúl kielégítő műsort kínált, így bevétele az első félévben szépen gyarapodott. A siker, illetve az a körülmény, hogy az István téri színház a nyári hónapokban meglehetősen szűknek és levegőtlennek bizonyult, arra ösztönözte Miklósyt, hogy egy nagyobb befogadóképességű nyári játszóhelyet építsen a Városligetben. Az 1873-ban elkészült ötezer fő befogadóképességű arénában az István téri színház repertoárján szereplő sikeres darabok mellett látványos, sok szereplős darabokat (Budavár bevétele 1849-ben, Az ördög pirulái) is bemutatott. Az időközben beállott bécsi krach, illetve a rossz időjárás miatt azonban kevesen látogatták a színkört, a vállalkozásba fektetett tőke nem térült meg. Mikor az őszi idényre visszatért társulatával az István téri épületbe a hitelezők is megjelentek követeléseikkel. Ezt követően a bukás elkerülhetetlen volt: Miklósy ellen csődeljárás indult, vezető színészei rendre otthagyták, az előadások egyre alacsonyabb színvonalon folytak és a közönség is kezdett elpártolni. A végső döfést a színház zsinórpadlásán keletkezett tűz adta meg. 


Miklósy naplójában a tűzesetet szimbólummá növesztette, mely kerékbe törte addigi művészi ambícióit, sikeres igazgatói pályafutását: „Ma 13 éve az én valódi nyomorúságom kezdetének. Ma 13 éve, 1873. január 4-én délután két és három óra között gyulladt ki Budapesten az istvántéri Miklósy Színház és vele együtt hamvadt el minden reményem. Azóta küzdök, fáradok mindhiába – a sors nem akar könyörülni rajtam. Hiába minden – kezdem veszíteni reményemmel együtt energiámat is.” [4.]

István téri színház 

 

Miklósy 1872 júniusában folyamodott Pest városához, hogy az István (ma Klauzál) téren, a Carré Cirkusz helyén színházat építhessen. A földszintes és egyemeletes klasszicista épületekkel körülvett teret ebben az időszakban gyakran foglalták el mutatványosbódék és vándorcirkuszok. Miklósy helyválasztása egyfelől logikusnak tűnt, hiszen a tér már korábban is közönséget vonzott látványosságaival, ugyanakkor a cirkuszok állandó konkurenciát jelentettek a színház számára. A városvezetés mindenesetre felkarolta az ügyet, s a kért telket ingyen, a játszási engedélyt kétszáz forint lefizetése mellett hat teljes évre, vagy az állandó Népszínház megnyitásáig megadta. [5.]  


A színház felépítéséhez szükséges anyagok a Városligetből kerültek az István térre. Buzzi Bódog lebonttatta veszteségesen működő gyermekszínházát, az építőanyagokat pedig eladta Miklósynak. 


Az ünnepélyes alapkőletételre 1872. szeptember 15-én került sor. [6.] Miklósy népszínházának megnyitását olyan felfokozott várakozás előzte meg, hogy már az alapkő elhelyezése is valóságos társadalmi eseménynek számított: „hivatalosak voltak és nagyobbára jelen is voltak ez ünnepélyen a magyar nemzeti színház tagjai, élükön báró Orczy Bódog intendánssal, országgyűlési képviselők, testületek és egyletek képviselői, írók, művészek, a sajtó képviselői és azonfelül a közönség nagy tömege özönlötte el az István tért, s ha a szél táncot nem jár a pesti porral, bizonyosan még nagyobb közönség gyűlt volna össze”. [7.] A lelkesült közönség a Szózat éneklésekor túlharsogta a színház énekkarát; a nemzeti színű lobogókkal földíszített emelvényen elmondott beszédeket és költeményeket lelkesült éljenekkel fogadta a közönség. Az alapkövet a színház homlokzatának főbejáratánál egy kis négyszög alakú mélyedésbe helyezték el.  


Egy pár nappal később a napilapok kiábrándító hírt közöltek: az építészeti főfelügyelőség javaslatára a városi tanács betiltotta a színház építését, mivel Miklósy „a színházat oly rozzant anyagból – a lerombolt gyermekszínház maradékából – akarta felépíteni, mely a színházi épület szilárdsága iránt semmi garanciát sem nyújtott volna, s felépítés esetén a nézőket minden este a bedűlés veszélyének tette volna ki”. [8.] Arról azonban, hogy az építkezés valóban megfeneklett-e, illetve, miképp hidalta át Miklósy ezt a problémát, a későbbiekben nem tudósítottak.


Annyi azonban bizonyos, hogy a színház mintegy másfél hónap alatt tető alá került. A deszka- és fémvázas alkotmány építési munkálatait Bánits József építész és Nicki Ignác ácsmester vezették. Igaz, hogy a megnyitás előtt negyedórával még mesteremberek dolgoztak az épületben (ekkor szerelték fel az előcsarnokban a gázvilágítás lángtartóit), de Miklósynak az építkezés alatt arra is volt gondja, hogy a színházhoz vezető utakat rendbe hozassa. 


Az István téri színház 1872. október 30-án nyitotta meg kapuit. A négyszög alapzatú színház 220 öl (kb. 792 m2) területet foglalt el a térből, homlokzata és főbejárata a Három Dob (ma Dob) utcára nézett.


A térről belépő közönség a tágas előcsarnokba érkezett. Innen a középső ajtón a földszinti zártszékekhez, a két oldalsó bejáraton pedig a nyitott páholyokhoz és földszinti állóhelyekhez juthatott. Közvetlenül a színpad közelében helyezték el az udvari páholyt és a miniszterelnök páholyát. Az emeleten kialakított erkélyszékekhez és az ülőhelyekkel ellátott karzathoz széles és kényelmes lépcső vezetett. A színház átlagosan 1600 néző befogadására volt alkalmas, de ekkora vagy ettől nagyobb létszámú közönség meglehetősen kényelmetlenül fért el benne. Már a megnyitó előadás, melyre több mint 1800 ember volt kíváncsi, ezzel a tapasztalattal szembesített: „mind e helyiségek azonban annyira össze vannak zsúfolva, hogy látogatottabb előadások alkalmával a rendet igen bajos lesz fenntartani vagy egészen új, elkülönített bejáratokat kell készíttetni. Az álló közönség egy része már az első előadás alkalmával is a páholyok bejáratait torlaszolta el, s így történt, hogy Jókai, kit a »Szigetvári vértanúk« első felvonása után zajosan éljenzett s látni kívánt a közönség, minden jóakarata mellett sem tudott szabadulni páholyából, s a kitűntető figyelemért csakis egyszerű kihajlással mondhatott köszönetet. Hasonló nehézségekkel jár az erkély- és zártszékekhez való eljutás. Sokan, látva a nehézségeket, vissza is vonultak az első sikertelen ostrom után, s maga Balázs Sándor, kitől új darabot adtak elő, nem juthatott tovább az előcsarnoknál.” [9.]


A színház díszítésében az élénk vörös szín játszotta a főszerepet. Vörös kelméből készültek a zártszékek ülőhelyei, vörös díszítésben pompázott az udvari és miniszteri páholy, és szintén ez az árnyalat lett a mennyezet alapszíne is, melyet sötétzöld csikók és aranyozott díszítések tarkítottak. 
A dicsőséges és telt házas hónapokat egy év után adósságok, csődeljárás, kongó házak váltották fel. Miklósy helyét karmestere, Káldy Gyula vette át, aki nagy reményekkel fogott bele az igazgatásba: újjászervezettel társulattal, felújított színházban képzelte el a jövőt. A remények hamar szertefoszlottak: az István téri színház zsinórpadlása 1874. január 4-én délután, valószínűleg a rosszul megépített kéménytől, tüzet kapott. Miközben a tűzoltók kemény vízostrom alá vették a színház tetejét, a színházi készleteket, díszleteket, jelmezeket hátul, a nézőtér széksorait elől dobálták, hordták ki. Bár a tüzet sikerült elfojtani, a víz szinte mindent tönkretett: „A tűz nem pusztíthatta el az épületet, de mindamellett is azt mondhatjuk rá, hogy vége van, mert nincs, aki helyrehozza, s újra berendezze előadások tartására.” [10.]


Ezt követően a fővárosi mérnöki hivatal azt indítványozta, hogy az épületet bontsák le, amennyiben rendbetételére nem jelentkezik vállalkozó. A főváros erre egy hónapnyi haladékot adott. A színházat végül renoválták. Miklósy után Völgyi György, Bokody Antal és Solymosy Elek társulata játszott benne egy-egy hónapig. Az utolsó előadást 1874. december 1-jén tartották az épületben.  


A teljes bezárásra, a színház kiürítésére azonban csak közel egy év után került sor. Az épület összes felszereléseivel, jelmez- és ruhatárával, könyvtárával, bútoraival együtt 1875. október 19-én reggel 9 órakor került árverés alá. A Pesti Napló tájékoztatása szerint a színház bontását másnapra tervezték. [11.]

Ideiglenes népszínház 

 

Az 1837-ben megnyílt Pesti Magyar Színház (1840-től Nemzeti Színház) repertoárszínházként működött. Műsorán a világirodalmi klasszikusok, a magyar szomorújátékok, krónikásdrámák, vígjátékok mellett hazai és külföldi operák, illetve szórakoztató műfajok, köztük a korban nagy népszerűségnek örvendő népszínművek is helyet kaptak. Ez a sokszínűség a XIX. század második felében műsor- és színházpolitikai feszültségekhez vezetett: az operának, illetve a népszínműveknek és a könnyedebb szórakoztató daraboknak önálló, ezek játszására szakosodott színházakat képzeltek el. 


Az 1870-es évek elején konkrét lépéseket tettek a helyzet rendezésére. A drámai és operai műsor kettéválasztását rögzítő programot Podmaniczky Frigyes, Ybl Miklós vázlatai nyomán 1874 februárjában felterjesztette az Országgyűlés elé. Az önálló Népszínház alapítására és építésére 1869-ben részvénytársaságot hoztak létre, 1871-ben Pest város közgyűlése pedig elhatározta, hogy a városban építendő magyar népszínház számára ingyen telket adományoz. A felajánlásokat, elvi kezdeményezéseket azonban csak nagy lemaradással követték tettek. 


Miklósy Gyula hamar megvalósítható elképzelése, a faszerkezetű színház gyors felállítása, illetve az állandó Népszínház célkitűzésével összecsengő programja miatt könnyen pártolókra talált és különleges figyelemben részesült. Az „ideiglenes népszínháznak” (is) nevezett Miklósy-színházat az alapkőletétel alkalmával elhangzott beszédek, a megnyitó ünnepségre választott darabok, a vendégművészek, illetve a meghívottak köre összességében a Nemzeti Színházzal szinte egyenrangú szereppel ruházták fel. A színház műsorán végigtekintve azonban be kell látnunk, hogy nemhogy a nemzeti, de még a népszínházi program megvalósítása is lehetetlennek bizonyult Miklósy és társulata számára. 


Az alapkőletétel ünnepélyén a társulat színésze, Gárdonyi Antal mondott beszédet. Emelkedett szónoklatában az ideiglenes népszínház műsorát ekképp előlegezte: „magyar nép tiszta, romlatlan erkölcsét, apáitól öröklött ősi szokásait, azt a tősgyökeres magyar fajunk önállóságát szemlélhető alakokban fogják feltüntetni. Itt a néző, […] a magas röptű melódiák helyett hall bánatos furulyaszót, a kendőző és csapodár szerelmes helyett lát tiszta keblű, hőn szerető puszták fiát. Szóval, e templom célja leend, a magyar nép életét, költészetét, családi körének szűziességét, határtalan honszerelmét egyes tünetekben felmutatni, és azt a korszerű kívánalmak szerint helyes irányban kiképezni.” [12.] A magyar népélet idealizált témái és figurái azonban a valóságban már ekkor sem vonzottak nagy közönséget. Azt a kisebb pénzű közönségréteget, melyet meg akartak nyerni, sokkal inkább az operettek, a műfajparódiák és a mindennapi, városi életükhöz szorosabban kötődő bohózatok, vígjátékok érdekelték.  

Image
Miklósy-színház színlap

A színház megnyitása 1872. október 30-án nagy külsőségek között zajlott le. Az ünnepélyt Kölcsey Himnuszának eléneklésével nyitották, majd Lukácsy Sándor elszavalta Erődi Béla erre az alkalomra írt prológját. Erődi szövegében a korszak dramaturgia munkáinak vezérgondolatai tűntek fel (a dráma műfajának korabeli meghatározása, „E színpad az élet tükre lesz”; a színjáték célja az erkölcsök javítása, azaz a „szívnemesbítés”; a nemzeti nyelv fontosságának hangoztatása, „Nyelvében él a nemzet!”)[13.]. Ezt követően előadták Jókai Mór Szigetvári vértanúk című szomorújátékának (!) első felvonását, amelyben Anna szerepét maga Jókainé játszotta. A megnyitón a Jókai-tragédia bemutatásával legitimálták helyüket a fővárosi színházi életben, hiszen az ünnepségnek ezzel a részletével kerültek legközelebb a nemzeti színházi eszményhez („A megnyitás tehát oly művészi mozzanattal lesz egybekötve, melyet a nemzeti színház drámája is méltán irigyelhet.” [14.]). Balázs Sándor új vígjátéka, A pesti vízvezeték témájában, fordulataiban a színház valódi szándékát idézte („Egy pesti családra nagyon rájár a sok vidéki rokonság, s a kifosztogatott család csak a Lindley-víz segélyével tud a vendégáldástól megszabadulni. […] a napi és helyi érdekű bohózat folytonos kacagásban tartá a jól hangolt közönséget.” [15.]).


Szerencsére az Ideiglenes népszínház nem váltotta be az ünnepélyeken elhangzó célkitűzéseket, különben Miklósy hamar csődbe ment volna. Az 1872-1873-as években a kor divatos operettszerzőinek műveit (Emil Jonas: A három csőrű kacsa, Jacques Offenbach vígoperái), operaparódiákat (Tannhäuser vagy a wartburgi kontár dalnokok) jól megcsinált színdarabokat (Meilhac: Trichoce és Cacolet, Frou-frou; Scribe: Három Maupin), magyar szerzők színműveit (Vahot Imre, Lukácsy Sándor) zsúfolt házak előtt játszották. 


A városligeti fiaskó után azonban elhagyta Miklósyt a szerencse: vezető színészei távoztak, s egyre több kritika érte mind a darabválasztást, mind a színészi játékot.


Az István téri színház műsorát nemcsak a napilapok, hanem olyan rangos folyóirat, mint Beöthy Zsolt Athenaeumja is figyelemmel kísérte. Az 1873 júliusában A népszínházakról és a népszínházról című írás kíméletlennek tetsző, de a valósághoz közelebb álló kritikát fogalmazott meg: Miklósy Gyula és a Budai Nyári Színkört akkor elfoglaló Fehérváry Antal társulatának működését a népszínházi eszme kiforgatásaként, elferdítéseként értékelte. „Ami a Miklósy-színkörben és a Fehérváry-arénában összeroskad, az nem a népszínház eszméjének életrevalósága, hanem a rossz spekuláció kártyavára. Sem Miklósy, sem Fehérváry nem feleltek meg a fővárosi közönség igényeinek, ennyi az, ami bukik, sem Miklósy, sem Fehérváry nem csináltak igazi magyar színházat, hanem lefordítottak egy bécsit, mely a mi közönségünk kedélyétől és eszejárásától idegen, ennyi az, ami bukik. […] A színkörökben előadott darabok majdnem kivétel nélkül a bécsi gyárakból kerültek, fércmunkák, ízléstelenek, nem nekünk valók, kaviár. Aki beléjök ment, csak szót hallott magyart, annak is jó részt kitekerte nyakát a fordítógép, de magyar életet, magyar szellemet ugyan hiába keresett. […] Hallja meg a jövő népszínház igazgatója, a közönséget nem lehet megcsalni, egyszer csak ráismer, hogy lőre az a mivel traktálják és otthagyja a korcsmát.” [16.]


Arról, hogy az 1875-ben megnyílt állandó Népszínház igazgatói mennyire szívlelték meg ezeket az intő szavakat, már egy másik történet szól.

 

Írta: Huber Beáta

 

Jegyzetek:

.................................

1. A hazai színházak átalakításairól, elnevezéseiről kiváló összefoglalót nyújt a Theatre Architecture in Central Europe elnevezésű projekt adatbázisa: 
https://www.theatre-architecture.eu
2. Színigazgatói tevékenysége mellett, meghatározó szerepet vállalt a vidéki színészet rendezésében. Életéről naplót vezetett, melyben élénken festi le társulata mindennapjait. Írása a korszak vidéki színészetéről szóló színháztörténeti kutatások értékes forrása. Kéziratos naplóit az OSZMI Kézirattára őrzi. Miklósy naplóinak 1886-1888 közötti időszakot leíró része Rajnai Edit szerkesztésében nyomtatott formában is megjelent. Lásd Miklósy Gyula naplója. 1886-1888. Budapest, 2018.
3. Miklósy Gyula. In: Borsszem Jankó, 1872. augusztus 25. 2.
4. Miklósy Gyula: Naplóm. 1886. szeptember 7. – 1887. augusztus 14., Karczag
5. Ellenőr, 1872. augusztus 17.
6. Alpár Ágnes Az István téri Színház 1872–1874 című kötetének bevezető tanulmányában szeptember 16-ára teszi a színház alapkőletételét, de a hírlapi források megegyezően 15-ére datálták az eseményt.
7. Az István téri népszínház alapkőletételének ünnepélye. In: A Hon, 1872. szeptember 16.
8. Pesti Napló, 1872. szeptember 19. 
9. Az István téri népszínház megnyitása. In: A Hon, 1872. október 31. 1973 februárjában a Magyar Újság arról számolt be, hogy a színház irodájában kiállított vázlat tavaszra tervezett megvalósulásával Miklósy színházát hosszanti irányban annyira kibővítik, hogy a jelenleginél kétszer annyi közönséget képes majd befogadni. Vö. Magyar Újság, 1873. február 5.; Fővárosi Lapok, 1873. február 5. A korabeli hírlapok tavaszi számai azonban nem erősítik meg ezt a hírt. 
10. Fővárosi Lapok, 1874. január 4.
11. Pesti Napló, 1875. október 16. A Székely György szerkesztette Magyar Színházművészeti Lexikon szerint csak 1878-ban bontották le az épületet. A korabeli sajtóban ennek nem találni nyomát. 
12. Pesti Napló, 1872. szeptember 16.
13. A Hon, 1872. október 31.
14. Ellenőr, 1872. október 23.
15. Pesti Napló, 1872. október 31.
16. A népszínházakról és a népszínházról. In: Athenaeum, 1873/3. kötet (1873. július 31.) 1191-1194.

 

2022.10.30