Rejtelmes fotó a balett királynőjéről

Anna Pavlova az orosz táncművészet ikonja, évtizedekig volt állócsillaga, aki táncosi pályája több mint három évtizede alatt az egész világot meghódította. Pavlova – a Gergely-naptár szerint – 1881. január 31-én született Szentpétervárott. Édesanyja, Ljubov Fedorovna Pavlova a neves Cári Színházi Iskolában dolgozott, mint mosónő, édesapja – hivatalosan – Ljubov férje, Matvej Pavlovics Pavlov, katonaember. Ahogyan a mélyről indult kis Anna tehetsége kivirult, kaptak szárnyra a pletykák arról, hogy valódi apja a pétervári mágnás-család, a Poljakovok soraiban keresendő. A titok mindmáig titok maradt: Pavlova közbülső, azaz atyai nevét – sokat sejtetően, már felnőtt fejjel Matvejevnáról Pavlovnára változtatta…

 

Madame d’Ora (Dora Kallmus): Anna Pavlova oroszos jelmezben. Párizs, 1920-as évek vége
(OSZMI Táncarchívum, 2000.711.1 ltsz)
 
 
A kislányt mindenesetre nem szülei, hanem anyai nagyanyja nevelte egy apró faluban, ahonnan tíz évesen került a neves iskolába, ahol édesanyja dolgozott. A szegény mosónő lánya igen hamar bizonyította tehetségét, tizenegy évesen lépett először közönség elé. 1898-ban a klasszikus balett nagymestere – Pavlovának aztán haláláig közeli barátja – Marius Petipa főszerepet osztott rá. 1900-ban pedig eltáncolta az első rollét, amit az idős mester már kifejezetten őreá komponált. Néhány év múlva Szentpétervár, a Mariinszkij cári színház értő és fényes közönsége már a megejtő szépségű, légies mozgású, pazar alkatú fiatal lány előtt hevert.
 

Minden legendás táncos alakjához hozzátapad egy legendás szerep – ha nem is okvetlenül főszerep – mely egy életen át, kegyelmi esetekben életén túl is elkíséri, emlékezetét halhatatlanná teszi. Pavlova esetében ez Mihail Fokinnak, a klasszikus balett egyik legnagyobb koreográfusának Camille Saint-Saëns rövidke, kophatatlanul nagyszerű művére, A haldokló hattyúra készült szólódarabja lett. Pavlova az 1907-es bemutatót követő negyed század során – haláláig – több ezerszer táncolta el a darabot, szerte a világon. Táncát máig fennmaradt mozgókép is megörökítette, a szóló bámulatos paródiája, a hamarosan másodszor is Budapestre látogató Les Ballets du Trockadero három évtizede született bravúrdarabja pedig, sajátos fénytörésben, tovább öregbíti hírnevét.

A táncosnő káprázatos pályájának részletes ismertetésére itt nincs terünk: művészetéről könyvtárnyi irodalom született. Pavlova művészetével a nyugati világ az orosz táncgéniuszok sorát a világhír felé repítő impresszárió, Szergej Gyagilev jóvoltából ismerkedett meg 1909 nyarán, Vaclav Nizsinszkij – minden idők leghírnevesebb táncosa – partnereként. Hamarosan azonban önállósult, s elkezdte a világ szisztematikus meghódítását. London és Berlin után New York következett, s olyan távoli, a klasszikus balett által szinte akkor még érintetlen kontinensek is megismerkedhettek a kor modern irányzatai által meg sem rezdített művészetével, mint Dél-Amerika és Ausztrália. Az egzotikum azonban mélyen megragadta, s repertoárjába számos pompás, orientális darabot is beemelt. Rendkívül szeretett utazni, s az általa meglátogatott távoli országokban – előfutárként – elmélyült tánctanulmányokat végzett. Táncolta az indiai Uday Shankar koreográfiáit, és mestert választott magának Japánban is. Pályája – évtizedekig tartó – csúcsán a világ egyik legtöbbet fényképezett művésze lett: a nemzetközi sztár archetípusa, akinek rajongói közt koronás fők és legendás művésztársak – például Charlie Chaplin – sokasága volt megtalálható.

Anna Pavlova társulata 1914-ben járt először Magyarországon – a Ballets Russes, a Gyagilev-társulat két, egymást szorosan követő, nem sokkal korábbi vendégjátéka által felajzott közönség örömére. Őt magát, és világhírű szólóját 1927 márciusában láthatta először a budapesti közönség. A Városi Színházban (a mai Erkel Színház) kétszer került színre Anna Pavlova és együttese három produkcióból álló műsora.

 

 

Nem túlzás: a táncosnő éteri figuráját, nemes vonásait festők, szobrászok százai örökítették meg. Alakját a leglátványosabban a londoni Victoria Palace Theatre őrzi: az épület kupolájának tetején 1911 óta áll spiccen aranyozott bronzalakja, segítve fogalmat alkotni kultuszának nagyságáról. A szobor felállításakor Pavlova mindössze harminc esztendős volt – a korabeli hírek alapján a mű sajnos nem nyerte el tetszését.

A táncosnő utoljára 1930 decemberében, Londonban lépett színpadra, műsorán – természetesen – A haldokló hattyú is szerepelt. 1931 januárjára tervezett hollandiai turnéjára utazott éppen, rövid franciaországi pihenés után, amikor megfázott: az ötvenévesen is ereje teljében lévő Pavlova nem törődött betegségével, mely drámaian súlyosbodott: pár nappal később tüdőgyulladást kapott, melybe néhány nappal később, hágai hotelszobájában belehalt. A XX. századi tánc legendájának váratlan távozását rajongóinak milliói fogadták mély gyásszal elegy értetlen döbbenettel.

 
Az OSZMI Táncarchívumában található eredeti Anna Pavlova-fényképek túlnyomó része, akárcsak az itt bemutatott darab, a magyar nemzeti balett megteremtőjeként tisztelt Harangozó Gyula (1908-1974) kiemelkedően gazdag hagyatékából került a gyűjteménybe.
 

A bevezetőben említett, a képet övező rejtelemről szólván: Anna Pavlova több mint kilencven éve készült egészalakos szerepportréja hosszú évekig maradt beazonosítatlan. E kép egyáltalán nem sorolható Pavlova tipikus ábrázolásai közé. A Táncarchívum munkatársai kutatásaik során Keith Money hatalmas képanyagot felvonultató, nevezetes kötetében [1] találtak rá végül a fotó – a kötetbéli reprodukción ugyancsak dedikációval szereplő – párhuzamára. Pavlovát a Don Quijote című balett Dulcineájaként ábrázoló fotó további meglepetést is tartogatott számunkra: nem csupán egy ritka vintage Pavlova-felvételt azonosíthattunk, de azon megtaláltuk a világhírű táncosnő fehér tintával megírt – ezért nehezen kivehető – autogramját is. Harangozó hatalmas fotógyűjteményének – melyben számtalan további dedikált felvétel is megtalálható – egyik legjelentősebb darabját azonosíthattuk 2014-ben. Arra a kérdésre, hogy a halhatatlan táncos-koreográfus pontosan hogyan tett szert e különleges darabra, sajnos nem találtunk utalást hagyatékában. A hátán található ragasztónyomok, és a kép fakult volta azonban bizonyossá teszik, hogy Pavlova dedikált portréját falán őrizte.

 

Ismeretlen fényképész: Anna Pavlova a Don Quijote című balettben, 1924 körül
Brómezüst, 17,2x28 cm, fehér tintaírású autográf aláírással
(OSZMI Táncarchívum, 2000.478.1 ltsz.)
 
 
Végezetül álljon itt egy megrendítő részlet, az Anna Pavlovára emlékező magyar írások közül. Adorján Andor 1934-ben, a párizsi Táncarchívum (AID) által rendezett, Passy-i emlékkiállításról közölt hosszú riportot a Színházi Életben [2], érzékenyen tárgyalva a tánc műfajának illékonyságát is. Gyönyörű zárógondolatai egybecsengenek a tánctörténet múltját ma is őrzők hitvallásával:
 
„(…) sötét kárpittól keretezett miniatűr színpad, ahol kék, hideg fényben, mint a téli holdvilágé, – kísérteti látomás – A hattyú halála világhíres jelmeze van kiterítve, pontosan, ahogyan valamikor Anna Pavlova törékeny testén feszült meg, a vágyó és hófehér madár agóniája végső elomlásában. Haldokolva, Anna Pavlova ezt a pihekosztümöt kívánta még látni utolsónak, mintha rajta át akart volna búcsúzni önmagától és a gyorsan feledő, hálátlan világtól. A hiányzó testet az üres jelmezben most két finom, alig látható drótszál plasztikája pótolja. Mint ahogyan minden halottnak két utolsó drót támasztéka: a képzelet és az emlékezés.”
 
Írta: Halász Tamás

 

Jegyzetek:


[1] Keith Money: Anna Pavlova – Her Life and Art, London, Collins, 1982, pp. 369.

[2] Adorján Andor: Anna Pavlova ereklyéi között. In: Színházi Élet, 1934/16., pp. 81-83.

 
 
 
 
 
 
2016.01.05