Ambrus Edit színésznő kártyája Gáli József drámaíróhoz, 1956. október 6.
Gáli József Szabadsághegy című drámájának bemutatóját Ambrus Edit színművésznek az íróhoz intézett soraival idézzük fel, melyet Balla Margit ajándékozott az Országos Színháztörténeti Múzeumnak. Az 1950-es években ez a mű szólt először a személyi kultusz törvénytelenségeiről. „Két felvonáson át egy ártatlanul elítélt, meghurcolt kommunista emberről van szó. Az ő becsülete vívja távolból harcát – családjában. Tudják, hogy ártatlan, de nem elég tudni, be is kell vallani először is maguk előtt, mert addig hogyan vallják meg mások előtt?” – írta Bogáti Péter Az igazmondás drámája című kritikájában a Népszava 1956. október 7-én kiadott számában.
Gáli József
A színjáték cselekményét a Színház és Mozi című hetilapban így foglalták össze: „A darab főszereplőjét, Jánost, az ártatlanul letartóztatott és a rabkórházban szabadulása előtt meghalt kommunistát csak hozzátartozóinak szavaiból ismerjük meg. Egyik bátyja miniszter, a másik gyárigazgató. A miniszter kimondatlanul is megtagadja a börtönben levőt, a másik hisz annak ártatlanságában, de nincs ereje küzdeni az igazságért, inkább rumot iszik. Az ártatlanul letartóztatott férfi felesége a miniszter szeretője lesz, és ez a három különböző ember, maga előtt is leplezett opportunizmusból, eltitkolja az anya előtt legkedvesebb fia tragikus sorsát. Az anya véletlenül megtudja az igazságot, de most már, hogy színt vallasson a többiekkel, hagyja, hogy azok tovább járják a hazugság tojástáncát. S aztán megérkezik a fivér halálhíre, ami az emberi becsület vízválasztója lesz. Az anya otthagyja a Szabadsághegyet (azt a környezetet, amely elszakította az élettől, a valóságtól). Az özvegyben ismét felülkerekedik a számító ész: jobb a mártír özvegyének lenni, mint egy szerinte buta miniszter feleségének. A harmadik fiú az őszinte érzésekben megtisztultan viszi magával anyját.”
A Szabadsághegy szerzőjének életéről, pályájáról nem igen esett szó a bemutató előtt – teljes életrajzát először csak az 1990-ben kiadott Magyar irodalmi lexikon közölte. Eszerint Gáli József író, dramaturg Gyulán születette 1930. február 10-én, és Budapesten 1981. március 5-én hunyt el.
„Édesapja a gyulai tüdőszanatórium főorvosa volt. 1944-ben családjából egyedül ő élte túl a megsemmisítő tábort. A pannonhalmi gimnáziumban kezdett tanulmányait hazatérése után a gyulai gimnáziumban végezte. A Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg szakáról 1949-ben mint osztályidegent eltávolították. 1951-ben Erős János című mesejátékáért József Attila-díjat kapott, a főiskolára is visszavették. Diplomamunkáját, a Szabadsághegy című drámát 1956. október 6-án mutatta be a József Attila Színház, Benedek Árpád rendezésében, Gobbi Hilda főszereplésével.
1956. december 5-én ellenforradalmi tevékenységéért letartóztatták, 1957. júliusban halálra ítélték. Büntetését a nemzetközi tiltakozás eredményeként kegyelemből tizenöt évi börtönbüntetésre mérsékelték. 1961. április 4-én amnesztiával szabadult. Munkanélküli, 1963-tól az OSZK Színháztörténeti Tárának munkatársa volt. 1975-ben szívbetegsége miatt nyugdíjazták. A Tűz balladája című meséjét a televízió mutatta be. Drámái közül a Válás Veronában címűt betiltották, a Daliás időket a miskolci színház (1983), a Szabadsághegyet a veszprémi színház (1990) mutatta be. Egyetlen novelláskötete (Szúnyogok és nemeskócsagok 1981) halála után jelent meg.”
A lexikoncikkben említett „ellenforradalmi tevékenységet” a megtorló hatalom így definiálta: „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése”. Valójában a Szabadsághegy című dráma volt a fő ok, amiért Gálit elítélték. Igaz, a forradalomban is aktív szerepet vállalt: Obersovszky Gyulával együtt szerkesztette az Igazság című lapot, és tagja lett a Péterfy Sándor utcai kórház kisegítő intézményében működő ellenállócsoportnak, ahol az Élünk című illegális lapot írták és stencilezték.
Még ez a szűkszavú, száraz lexikonszöveg is megérinti az érdeklődőt, s arra sarkallja, hogy minél többet megtudjon az ötvenegy évesen elhunyt író életéről. Eörsi István írása, mely a Népszabadságban 1989. október 21-én, az 1956-os forradalom első szabad ünnepén jelent meg, egyszerre volt megkésett nekrológ, néhány találó és jellemző vonással megfestett arcképvázlat, s a jó barát alakját felidéző meleg emlékezés. „Makulátlan művész volt, érzékenysége és fogékonysága a legnagyobbakéval vetekedett. Nyelvi igényessége állta a versenyt roppant becsvágyával. Teljes tehetsége mégis ritkán tört át a betegség és a krónikus bizalmatlanság kettős betongyűrűjén.” Eörsi érdeme az is, hogy a Szabadsághegy kiadásakor írott előszóban – a Színház című folyóirat 1989. novemberi számában – beszámolt a mű premierjéről. Nemcsak arra emlékeztetett, hogy az előadás méltó módon zárta 1956. október 6-át, azt a napot, amikor újra temették Rajk Lászlót és a vele együtt kivégzetteket – a színházi este politikai jelentőségére is felhívta a figyelmet: „A bemutató ünnepi fényét növelte, hogy a nézők közt ott ült, ha jól emlékszem, a harmadik sorban, Nagy Imre, még magánemberi minőségében. A darab folyamán, kritikus kicsengésű mondatok elhangzásakor, többször is tapssal fejezte ki egyetértését, ily módon tetszésnyilvánításra ragadtatva a közönséget. Amikor az utolsó felvonás végén a hatalmától, pontosabban: a hatalma fikciójától megválni nem tudó miniszter egyedül maradt a Szabadság-hegyen, az ünneplés már-már tüntetésbe csapott át.”
Ennek az euforikus hangulatnak nincs még nyoma a Zsuzsa szerepét alakító Ambrus Edit levélkéjében, mely valószínűleg a színházban szokásos premierajándék melléklete – tréfás tónusa, évődése is ezt erősíti meg. Vajon nyakkendőtűn fityegett a kártya? Vagy valamilyen csecsebecsén? Kár, hogy Gáli nem jegyezte rá a féltve őrzött cédulára.
„Drága Jóskám, ennek a darabnak én vagyok a „mártírja”. Itt mindenkit szeretnek, csak engem nem. Írjál nekem egy olyan darabot, ahol kárpótlásul csak engem szeretnek. Addig is szeress vigasztalásul. 1956. X. 6. Ambrus Edit.”
A levelet kétségtelenül a premier-drukk fogalmazta, azt azonban jól érezte a színésznő, hogy alakítása, még ha tökéletes lesz is, sikere elmarad, mert a közönség elutasítja az ellenszenves karaktert. Eörsi a már idézett előszóban így jellemezte a figurát: „okos, karrierista mozgalmárnő, polgári szálka a proletárcsalád húsában”. A kritikusok ítélete jól tükrözi, hogy milyen nehézségekkel kellett megküzdenie a színésznőnek. Kemény György véleménye a Szabad Népben (1956. október 13.) így szólt: „ember helyett csak negatív figurát ad”. Vitányi János a Színház és Mozi című hetilapban (1956. október 13.) viszont megdicsérte a színésznőt: „céltudatos történése, hideg észmunkája […] az író szándékát valósítja meg”. B. Nagy László – miután megjegyezte: „szíve is van ennek a nőnek” – ezt írta bírálatában: „Nekem Ambrus Edit alakítása is tetszett; noha kissé elmosta a figura tulajdonságait (az eredendő hiba a szerző), de ő is szívvel és szenvedéllyel játszott.” (Művelt Nép, 1956. október 21.)
Ambrus Edit a következő a József Attila Színház következő előadásában – Ralph Benatzky Az esernyős király című operettjében – jóval hálásabb főszerepet kapott 1957. február 28-án. Gáli József már nem lehetett ott ezen a bemutatón. 1957. február 18-án a vádlottak padján ült a Fővárosi Bíróság Markó utcai épületének nagy esküdtszéki termében, ahol Tóth Ilona és tizenegy társa bűnperének nyilvános tárgyalását tartották.
Írta: Gajdó Tamás