„A színész, aki lelép a színpadról, olyan, mint a tegnapi felhő” – írta lemondó sóhajjal Jászai Mari. Talán eszébe sem jutott, hogy ezt a mondatát fogják idézni, ha a színházművészet illékonysága szóba kerül. Míg az írók, költők, zeneszerzők, festők és szobrászok alkotásait szerencsés esetben az utókor is elolvashatja, meghallgathatja és megszemlélheti, a színpadi alkotások az előadás végén a semmibe hullnak. Ez különösen akkor fájdalmas, ha olyan nagy művész távozik, akit tizenegy évvel korábban láthattunk utoljára színpadon, utolsó szerepét pedig tizenhat évvel ezelőtt kapta. A Katona József Színház 2007. március 31-én mutatta be Carlo Goldoni A karnevál utolsó éjszakája című darabját. Máthé Erzsi akkor még csak nyolcvanéves volt: „Madame Gatteau szerepében finom, érzékeny lelket ábrázol. Pedig Goldoni francia hímzőnője is lehetne harsányan kéjsóvár vénség. Máthé Erzsi azonban a tarkán öltözött, a nyelvvel is küszködő asszony magánszámában az öregedésnek, az erők hanyatlásának – s a vele járó megaláztatásoknak – minden fájdalmát megmutatja. Öregen az öregség lényegébe látni – ehhez nemcsak szaktudás, de nagy erkölcsi bátorság és színészi alázat is szükséges” – olvashattuk születésnapi köszöntőjében. (Népszabadság, 2007. május 16.)
Máthé Erzsi budafoki sváb családban született Mertz Erzsébetként. Nem vonzotta a színház, ám amikor egy ünnepségen szavalt, tanárai azt tanácsolták, hogy legyen színésznő. Az Országos Színészegyesület Színészképző Iskolájában tanult, onnan egyenes út vezetett a Vígszínházba. Ám, amire kibontakozhatott volna pályája, a színházat államosították, ő pedig Pécsre került. „Szendrő József lett az igazgatója, rendezője, tehetségének felfedezője – rövidesen a férje is. Jó színházat csináltak akkor Pécsett!” – összegezte a színésznő pályakezdését Barabás Tamás. (Béke és Szabadság, 1956. 5. szám)
Pécsett Rhédey Eszter volt az első szerepe Móricz Zsigmond Úri murijában, de ő a legszívesebben Szigligeti Ede Liliomfi című vígjátékának Kamilláját említette. Az már csak jóval később derült ki, hogy Lujza volt szerepálma az Ármány és szerelem című Schiller-drámában. Naivaszerepeket azonban sohasem kapott. Amikor 1952-ben a Nemzeti Színházba került, Illyés Gyula Fáklyaláng című művében mutatkozott be Kossuthné epizódszerepében – nem nagy sikerrel. Egy évvel később azonban Urbán Ernő Uborkafájában az ellenszenves, mégis szánni való titkárnőt oly hatásosan alakította, hogy az előadás legjobbja lett. Nyilván ezért a szerepéért kapta meg a Nemzeti Színház társulatának titkos szavazatai alapján a Farkas–Raskó-díjat (melyet tévesen hosszú időn keresztül Farkas–Ratkó-díjként emlegettek).
Öt évtizeddel később, 2000-ben így emlékezett a Nemzeti Színházra: „Nagy szerepeket játszottam, jól éreztem magam. A rendezőim tehetségesnek tartottak, lehetőséget adtak nekem. Anyagilag is megbecsültek. Kezdettől remek fizetést kaptam, s lépten-nyomon prémiumokkal jutalmaztak. Több kollégámmal, Berek Katival, Csernus Mariann-nal, Ferrari Violettával baráti volt a kapcsolatom. Nagyon szerettem Gobbit is. A Nemzetiben nőttem fel, onnan hoztam az igényességemet.” (Gervai András interjúja, Színház, 2000. 7. szám)
Ebben a beszélgetésben elmondta, hogy azért szerződött 1982-ben a Katona József Színház együtteséhez, mert vonzotta Székely Gábor és Zsámbéki Gábor személyisége: „az ő előadásaik nem szólistákra épültek, mindenkinek a maximumot kellett nyújtania, egyforma hittel, intenzitással játszania. Ettől lettek jelentősek az előadások, s ettől vált aztán naggyá a Katona társulata.” De azt sem hallgatta el, hogy nem találta helyét, keveset játszott… Amikor az interjú készítője arra kérte, hogy foglalja össze, mit jelentett számára a színház, meglepő választ adott: „akármennyi fájdalmat is okozott nekem […], nélküle szürke, üres lett volna az életem. Én még aznap is játszottam, amikor meghalt az apám, a bátyám s a kétéves gyermekem. A színház gyógyszer is számomra a gondok, bajok, betegségek ellen. Minden nehézsége ellenére az igazi életformám.”
Máthé Erzsi a huszadik századi magyar színházművészet meghatározó alakja volt. Kétszer jutalmazták Jászai Mari-díjjal (1956, 1971), 1976-ban Érdemes művész, 1981-ben Kiváló művész (1981) kitüntetést, 1985-ben Kossuth-díjat kapott. 1989-ben a Nemzeti Színház örökös tagja, 2000-ben a Nemzet Színésze (2000) lett. 2013-ban neki ítélték a Kállai Ferenc-életműdíjat.
Kilencvenöt éves korában, egy héttel születésnapja előtt érte a halál. Emlékét megőrizzük.