Mécs Károly az utolsó színészünk volt, akik összekötötte az 1945 előtti és az államosítás utáni színházi világot. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán szerzett oklevelet 1961-ben, korábban azonban a hajdan ünnepelt Rózsahegyi Kálmán iskoláját látogatta. Néhány évvel később pedig – pályakezdőként – Kiss Ferencnek lehetett a partnere William Shakespeare Rómeó és Júlia című darabjában Szegeden. Mécs Károly életútjának első évtizedeit Garay Béla 1984-ben, az újvidéki Magyar Szóban így foglalta össze: „A szimpatikus, népszerű, fiatal művész Budapesten született 1936. január 10-én. Egy kedves kis kertes, Pest környéki házban nőtt fel. Édesapja a folyamhajózási, majd a tengerhajózási vállalatnál szolgált mint tiszt; de később visszatért a polgári életbe, és tisztviselői állást vállalt. Édesanyja középiskolai tanárnőként dolgozott. Iskoláit a fővárosban végezte el. Érettségi után műszaki retusőr lett a Laborfelszerelések Gyárában, ahol 1955-ig dolgozott. Ekkor régi tanára a Toldy Gimnázium 100. évfordulójára írt egy iskoladrámát, amelynek főszerepére meghívta volt diákját, Mécs Károlyt. A fellépés sikerült, és talán ez a siker ébresztette fel benne a gondolatot, hogy a színészi pályára lépjen.”
Amikor Mécs Károly a Tisza-parti városban bemutatkozott, a közönség már ismerhette a mozivászonról. Ő játszotta Noszty Ferit a Mikszáth-regényből forgatott Gertler Viktor-filmben (1960), és Farsang Gusztávot Herskó János Két emelet boldogságában (1961).
Nevezetes dzsentri-szerepéről így nyilatkozott: „Állandóan két ellentétes érzelmet kell a nézőben kelteni. Noszty Feri megnyerő, legalábbis annyira, hogy a közönség elhiggye: ebbe a kedves fiúba beleszerethet Tóth Mari. Másrészt cinikus, egy lezüllött társadalmi osztály megszemélyesítője”
De vajon előny volt-e számára ez a páratlanul termékeny pályakezdés? Magabiztossá tette-e, hogy a filmrendezők bíztak tehetségében? Erről ellentmondásosan vallott 1963-ban a Film,Színház, Muzsika című lapban: „Amikor Szegedre kerültem, bizony gyenge lábon állt az önbizalmam. Ma már magabiztosabb vagyok, s azt is tudom, hogy mi a legfontosabb abból, amit Szegeden tanultam. Az ember ne képzeljen többet magáról, mint amennyit ér; de bízom abban, hogy akarattal, szorgalommal sokat tudok pótolni.” Az utolsó mondattal bizonyára azokra a bírálatokra válaszolt, amelyek szóvá tették, hogy játékában nincs elég érzelmi telítettség, szenvedély.
Bár főiskolásként a Nemzeti Színház előadásaiban szerepelt, amikor a fővárosba visszakerült, a Thália Színház tagja lett. Kazimir Károly sokféle feladatot bízott a kiváló orgánumú, tökéletes beszédtechnikájú művészre. Ott találjuk nevét a színház csaknem minden jelentős bemutatójának színlapján. Amikor 1977-ben érdemes művész lett, egy újságíró felkereste „szűk öltözőjében”: „Ma este a Bánk bán megy, Mécs Károly tehát a magyar király sötétbarna antilopcsizmájában, kihajtott fehér, lobogós selyemingében, zöld lovaglónadrágjában fogad. A háttérben ott lóg Vigot rendőrfelügyelő keki színű egyenruhája is A csendes amerikaiból, s a Történelem alulnézetben féllábú Kántor Lászlójának olajfoltos kék overallja. A Thália három produkciójában játszik most Mécs Károly […], de amikor kinyitja öltözőasztala fiókját, hogy rágyújtson, és cigarettával kínáljon […], ott látok benne villogni egy elegáns monoklit. Ez minek? – A következő szerepemhez kell. Molnár Ferenc leszek a Bal 4-es páholyban.”
Hírnevét mégsem a Tháliának és igazgatójának köszönhette, hanem A kőszívű ember fiai című filmnek és Várkonyi Zoltánnak. Mécs Károly Baradlay Richárd szerepét játszotta; alakításáról a Film, Színház, Muzsika munkatársa is rajongással szólt: „huszártisztje […] maga az élet, úgy bontja ki előttünk frissen, lendületesen, tele tűzzel ezt a Richárdot, hogy a szavai, mozdulatai mögött nemcsak a bátor katonát érezzük, hanem a mélyen érző tiszta embert is. Az Edittel való jelenetei adják a film érzelmekben, hangulatokban leggazdagabb részeit, az öreg Pállal folytatott beszélgetései pedig a tartalmas, emberi humort.”
Mécs Károly évtizedekkel később, arra a kérdésre, hogy 1965-ben gondolt-e arra, hogy az örökkévalóságnak dolgozik, így válaszolt: „Én is csak később ismertem fel igazán ennek a filmnek az erényeit. Amikor megkaptam a szerepet, először leginkább amiatt aggodalmaskodtam, hogy nem vagyok olyan robosztus alkat, mint amilyennek Baradlay Richárdot képzeltem. Amikor az ember benne van egy ilyen munkában, nyilván igyekszik a legjobban teljesíteni, de eszébe nem jut, hogy mi lesz a kész film sorsa.”
Petényi Ilona (Tóth Mari) és Mécs Károly (Noszty Feri) Gertler Viktor A Noszty fiú esete Tóth Marival című filmjében, 1960-ban. Ismeretlen fényképész felvétele
Zolnay Zsuzsa (Proserpine Garnett kisasszony) és Mécs Károly (Eugene Marchbanks). George Bernard Shaw: Candida. Katona József Színház (a Nemzeti Színház Kamaraszínháza), 1959. október 2. Rendező: Várkonyi Zoltán. Wellesz Ella felvétele
Major Tamás (James Mavor Morell) és Mécs Károly (Eugene Marchbanks). George Bernard Shaw: Candida. Katona József Színház (a Nemzeti Színház Kamaraszínháza), 1959. október 2. Rendező: Várkonyi Zoltán. Wellesz Ella felvétele
Mécs Károly a Thália Színház megszűnése után még évekig a Nagymező utcai épületben maradt, játszott az Arizona Színház, a Művész Színház, a Thália Színház és a Thália Társulás előadásain. Ezzel párhuzamosan bekapcsolódott a szekszárdi német színház és az Evangélium Színház munkájába is. Vendégeskedett Szolnokon, a Budaörsi Játékszínben, a Vígszínházban. Pályája végén ismét a Nemzeti Színház művésze lett, ahol 2013 és 2015 között Tamási Áron Vitéz lélek című darabjában lépett színpadra, 2016-ban pedig Szilágyi Andor Tóth Ilonkáról szóló tanúságtételében játszott.
A Jászai Mari-díj (1970) az érdemes (1977) és kiváló művész (2002) kitüntetés után 2013-ban Kossuth-díjat, 2016-ban Nemzet Művésze címet, 2021-ben Kossuth-nagydíjat kapott.
