Lakatosné Ircsik Teréz: Csehov: Ványa bácsi

Az alábbi ábra az egy korszakban élő művészek, sorsok kapcsolódási pontjait mutatja be:

Három művész élete közel azonos helyzetből indult. Lukács Margit, Tolnay Klári és Gellért Endre is viszonylag jómódú, középpolgári családból származott. Mindhárman helyzetüknek megfelelő nevelést kaptak, illetve elsajátították azt a polgári értékrendet, mely kellő szilárdságot adott nekik pályafutásuk nehezebb pillanataiban is. Fontos megjegyezni, hogy Lukács Margitnak négy testvére volt, Tolnay Klárinak egy, Gellért Endrének pedig három. Érdekes, hogy Lukács Margit és Tolnay Klári is apáca akart lenni egy rövid ideig.

Lukács Margit egy színházi élmény hatására döntött a színészet mellett. Aggodalmaskodó családja csak akkor nyugodott bele pályaválasztásába, amikor kijelentette, hogy csak akkor lesz színész, ha a Nemzeti Színház tagja lehet.

Tolnay Klári a báli szezonra érkezett a rokonaihoz Budapestre, de elhatározta, hogy nem tér vissza a szülői házba, hanem a fővárosban marad. Először filmszerepeket kapott, majd a Vígszínház tagja lett.

Kiemelkedő kulturális közegből érkezett a Színművészeti Akadémiára Gellért Endre, aki édesapja Gellért Oszkár jóvoltából szinte a Nyugat szerkesztőségében nőtt fel. Családi barátnak számított Móricz Zsigmond, aki a kis Gellért Bandival olvastatta fel magának a Légy jó mindhaláligot, hogy hallja hogyan hangzik szövege gyermekszájból.

Mészáros Ági élete a többiekénél hátrányosabb helyzetben kezdődött. Édesanyja lelencházba adta, ahonnan a debreceni színház szabója fogadta örökbe. Mostohatestvérei közül többen is a színészi pályát választották. Horváth Nusival később együtt is szerepelt a Nemzeti Színház színpadán. Nagyon korán, 1932-ben lépett először a világot jelentő deszkákra Kiskunfélegyházán.

„Második elemista voltam, amikor egy este nagyanyámmal kiborítottunk az asztalra egy gombokkal teli fiókot. A gombok kicsik és nagyok, kövérek és soványak, fehérek és feketék és színesek, ott domborultak nagy össze-visszaságban. Akkor megkezdődött a válogatás anyag, forma és nagyság szerint. S mire éjfél lett, nemcsak a gombokat sikerült csoportosítani, de én is összeállíthattam életem első gombegyüttesét az osztálytársaimmal megvívandó gombcsatához. Ez az első rendezői emlékem. Mert ha ma hozzáfogok egy rendezéshez, az első, amit meg szeretnék teremteni a színpadon, a rend.”[1]

Az első lépés a darab kiválasztása. A rendezőnek elsősorban az írót kell szolgálnia és a „darabból kiindulva kell megtalálni azt a formanyelvet, amely a mű szellemét, mondanivalóját a legjobban kifejezi.”[2] Azt vallotta, hogy „én a drámát akarom szolgálni az írón, a színészeken, a közönségen és önmagamon keresztül.”[3]

A Nemzetiben nem volt szokás Csehovot játszani. Ez a szerző a Vígszínház stíluskörébe tartozott addig. Ezt legjobban az adatok támasztják alá: mikor melyik színházban hány Csehov darab került színre. A Vígszínházban 1903-ban, még a szerző életében, bemutatták a Leánykérést. A Ványa bácsi 1920-ban ment. A Három nővér két alkalommal is színpadra került: 1922-ben és 1947-ben. Az Ivanovot 1923-ban, a Cseresznyéskertet 1924-ben játszották.

Ehhez képest a Nemzeti Színházban A medve című egyfelvonásos ment 1901-ben, 1933-ban (ekkor Horváth Árpád rendezésében), majd 1945-ben (Makay Margittal és Csortos Gyulával a főszerepekben). Ez utóbbi alkalommal A dohányzás ártalmasságáról című monológgal együtt, mely Törzs Jenő utolsó szerepe volt. A nagyobb terjedelmű művek közül csak a Sirály került színpadra 1930-ban Hevesi Sándor átdolgozásában és rendezésében.

1945 után Gellért Endre volt az első, aki Csehovot rendezett a Nemzeti Színházban. Lehet, hogy ebben közrejátszott vígszínházi múltja is. 1948-ban először a Cseresznyéskertet vitte színpadra. A kritikák szerint nem aratott nagy sikert, talán épp a túlságosan is vígszínházi stílus miatt. 1952-ben következett a Ványa bácsi.

Második lépésként vissza kell térnünk a gyerekkori gombválogatáshoz. El kell a rendezőnek döntenie egy-egy szerephez milyen „gombot” válasszon. Kicsit vagy nagyot? Kövéret vagy soványat? Fehéret, feketét vagy színeset? Gellért Endre alapvetően kétféle színészt különböztet meg. Az átváltozó-művészt és az egyéniség-színészt. Az előbbi az általa, vagy a rendező által elképzelt alakká alakul át, míg az utóbbi színes egyéniségéhez alakít minden szerepet. A sikeres előadás titka a jó szereposztás.

Lássuk tehát Gellért Endre 1952-ben kiket talált alkalmasnak az egyes szerepekre a Ványa bácsi című darabban:

Szerebrjakov: Balázs Samu

Jelena: Lukács Margit (szerepkettőzés)

Jelena: Szörényi Éva (szerepkettőzés)

Szónya: Mészáros Ági

Vojnyickája: Vízvári Mariska (szerepkettőzés)

Vojnyickája: Ürmössy Anikó (szerepkettőzés)

Iván Petrovics (Ványa bácsi): Makláry Zoltán

Asztrov Lvovics: Bessenyei Ferenc (szerepkettőzés)

Asztrov Lvovics: Major Tamás (szerepkettőzés)

Tyelégin Ilja Iljics: Gózon Gyula

Marina: Pártos Erzsi

Háziszolga: Radó Béla

A szereposztás hosszas egyeztetések után alakult ki. A kettős szereposztásnak üzembiztonsági okai voltak, de Gellért a hármas szereposztást már nem tartotta volna szerencsésnek. Jellemző volt rá a nagyfokú rugalmasság, képes volt az eredeti szereposztásba is belenyúlni akár, ha úgy látta a bemutató után, hogy az valamilyen módon nem az elképzelései szerint működött. Szerebrjakov szerepében azonban kényszerűségből jelent meg Major Tamás. 1955-ben Balázs Samu súlyos beteg lett, így át kellett venni a szerepét. Viszont Asztrovot Major Tamás csak a próbákon játszotta el három alkalommal. Egyébként ez utóbbi szerepet Somló István is megkapta, de végül Bessenyei Ferenc alakításában vált emlékezetessé a doktor figurája. Jelena szerepét is megkettőzve írták ki, de végül Szörényi Éva sem játszotta el azt, mivel az első szereposztásnak akkora volt a sikere.

A főbb szereplők közül Szonya és Ványa bácsi esetében nem gondolkozott a szerep megkettőzésében, egyértelműen Mészáros Ágit és Makláry Zoltánt tartotta azokra alkalmasnak.

A megfelelő szereposztást a drámai rend létrehozásának, a jellemek megformálásának, egymáshoz való viszonyuk meghatározásának kell követnie. Az olvasópróbától kezdve a színész ne csak a saját szövegéből induljon ki egy-egy karakter felépítésekor, hanem látnia kell az általa megformált figurának a cselekményben elfoglalt helyét, a többi szereplőhöz fűződő kapcsolatát.

Színészeinek minden segítséget megadott a karakter kialakításához. Tolnay Klári így emlékszik vissza arra, hogyan került kapcsolatba a Ványa bácsi című előadással. „... úgy esett, hogy amikor a Katona József Színházban rendezte a Ványa bácsit, én az idő tájt jártam Moszkvában, és jónéhány feledhetetlen előadás között Csehov e remekét is láthattam. Bandi meghívott a próbákra, meséltem az élményeimről. Bessenyei Feri és Mészáros Ági több mindent kérdeztek tőlem, kissé zavarba is jöttem, mert semmi egyébről nem akartam beszélni, mint az élményeimről.”[4]

Az előadás harmadik fontos tényezője maga a közönség. , amely aktív résztvevője a produkciónak, és Gellért szerint reagálásaik alapján a rendezőnek készen kell állnia a változtatásra.

„A jó előadás nem statikus, könnyen megfogható valami. Olyan az, mint a labda, ami nézőtér és színpad között pattog: színészek és nézők vívják 2-3 órás teniszmeccsüket. S az előadás addig jó, amíg a labda ide-oda jár; ha nem jön át a rivaldán, ha beleesik a súgólyukba vagy a zenekarba, az előadás megbukott.”[5]

Negyedikként az atmoszféra kialakításáról ír. Ebbe beletartozik a darab valóságának megteremtése: a színészek mozgatásától, beszédstílusától kezdve a felhasznált tárgyakon keresztül a díszletek és jelmezek korhűségén át szinte minden.

„Beszéd és mozgás? A színész két eszköze az emberábrázolásra, a rendező két lehetősége az atmoszféra megteremtésére.”[6]

A Veszélyes forduló című Priestley darab kapcsán írt arról, hogy már tulajdonképp összeállt az előadás, de még Pesten játszódott és nem London környékén, mert a színészek mozgása, beszédstílusa túlságosan is „magyaros” volt. Rá kellett hangolódni a lassabb és kevesebb mozgásra, a kicsit unott hanghordozásra.

Itt kell felidézni Tolnay Klári szavait, aki A tisztességtudó utcalány című Sartre darab kapcsán így emlékszik vissza Gellért rendezői stílusára:

„Láttam a rendezőpéldányát: mint a kottafejek, olyan pontosan, katonás sorrendben sorakoztak az instrukciók, a mozgások, a mozdulatok. De sohasem kísérletezett és nem erőszakoskodott. Észrevétlen simasággal vezette rá a színészt arra, amit látni-hallani akart.”[7]

Ötödikként meghatározónak tartja a teret, azt a színpadi teret, amit be kell játszania a színészeknek. Nem lényegtelen, hogy kisebb, vagy nagyobb-e az a terület: a Nemzeti Színház vagy a Katona József Színház színpada. Gellért Endre egyébként inkább a bensőségesebb, átláthatóbb, kisebb terek kedvelője volt. Nem vonzotta a monumentalitás.

Hatodikként az idő helyes kezelésére hívja fel a figyelmet. A legfontosabb pillanatok megtalálására, mert ezek alkotják a darab drámai csomópontjait, amelyekre az egész előadást fel lehet építeni. A Ványa bácsi esetében az egyik legfontosabb ilyen Jelena, Asztrov és Ványa III. felvonásbeli jelenete, ahol tulajdonképp mindenkinek eldől a sorsa.

Hetedikként összevonva lehet említeni a díszletek, a bútorok, a kellékek, a világítás és a jelmezek fontosságát.

A Ványa bácsi esetében az előadást tanulmányozva ki kell emelnem egyes bútorok hangsúlyozott szerepét. Az I. felvonásban Jelena még meg sem jelenik, de Ványa bácsi és Asztrov hozzáfűződő viszonyát már sejthetjük. A díszlet hangsúlyos eleme a hinta, amiről aztán érkezése után Jelena a felvonás végéig nem száll le. Asztrov az üres hintához megy és Ványa bácsi első útja is oda vezet, mutatva szimpátiájukat, vágyukat.

A világításnak is hangsúlyos szerepe van. Főleg a II. felvonás elején jelképes, hogy az éjszakai sötétségbe a dajka, Ványa bácsi és Szonya az, aki fényt hoz. Így válik egyre világosabbá a szoba és a konfliktusok összetettsége. A darab lezárásában is nagy szerepe van a besötétedésnek, ami jellemzi az itt maradók további sorsát is.

Végül, de nem utolsó sorban a rendezői instrukciókat említi Gellért Endre. Hogyan lehet egy-egy megfelelő szóbeli, vagy tárgyiasult iránymutatással segíteni a színész szerepértelmezését. Álljon itt példaként Lukács Margit visszaemlékezése:

„A Ványa bácsi próbáján azt hittem, nem tudom az én alkatommal eljátszani Jelenát. Akkor Gellért Endre azt mondta: „Tudja mit? Hosszú szempillát ragasztunk. S ettől lassú lesz a pillantása, a járása, a mozgása megtelik puhasággal ...” Ennyi volt. Istenem, hogy ismerte a színészt!”[8]

Milyen előadás volt ez az 1952-es Ványa bácsi? 62 év távlatából nehéz megítélni, hisz összesen egy 1960-as rádiófelvételen maradt meg. Kétségtelen, hogy utólagos nimbusz övezi: ez volt Gellért Endre utolsó rendezése. A benne szereplő művészeknek is pozitív emlékei maradtak róla.

„Apró örömök akadnak, nemrég írtak Angliából, valaki az Olivier-Redgrave-Joan Plowright Ványa bácsi előadását vetette össze a mienkkel, melyet Gellért Endre rendezett, s azt tette hozzá, a miénk volt a jobb.” [9]

Igazából nem volt keletje az előadásnak. Tíz év alatt vendégjátékokkal és az 1960-as felújítással együtt 105-ször ment. Ugyan a bemutatón nagy sikert aratott, mégsem számított nagy közönségsikernek és a kritikai visszhangja is visszafogott volt.

Mészáros Ági Osztrovszkij: Vihar című darabjára készülve nyilatkozta a Színház és Filmművészetben: „A Nemzeti Színház egyik nagy erőpróbájára, a Ványa bácsira, Csehov remekművére készültünk ilyen határtalan szeretettel, áhítattal és hittel. Összeforrva a rendezővel, annyira tökéletesen kidolgozott volt már az előadás a bemutatón is, hogy azt hittük, ennek a sajtóban megérdemelt nagy visszhangja lesz. Nem így történet. A nagy lelkesedés és szeretet, ami bennünket fűtött, nem talált visszhangra. Viszont nagy szakmai sikert hozott számunkra a Csehov-dráma.”[10]

Ugyanerről jogos művészi sértettséggel nyilatkozott maga a rendező. Szerinte a Nemzeti Színházat ebben az időben több támadás érte hol burkoltan, hol nyíltan. Legjobb előadásait a Hamletet vagy épp a Ványa bácsit agyonhallgatta a sajtó, elsősorban a Szabad Nép. Érthetetlennek tartotta ezt a negatív megkülönböztetést.

Az előadást 1960-ban felújították. Ennek két oka is volt. A nyilvánvaló: a Nemzeti Színház ezzel az előadással kapcsolódott a Csehov centenáriumi évhez. A kevésbé publikus: ezzel a bemutatóval szerettek volna segíteni Gellért Endrének öngyilkossági kísérlete után visszatérni a színházhoz, az élethez. A bemutató február 24-én volt, Gellért Endre március 1-jén meghalt.