Molnár Klára: Nő a XX. században

Tolnay Klári nyilatkozta a Színház és Mozi hasábjain 1955-ben: „ Érzem és tudom, hogy ma nem ugyanazt mondja a darab, mint évtizedekkel ezelőtt. Egészségesnek tartanék egy ’Nóra’ vitát. Érdekelne, hogy ma például a férfiak – akik nyilván különbnek tartják magukat Helmernél – hogyan viselkednének hasonló helyzetben? És a nők, hogyan és mikor értenek egyet Nórával? Szeretem a szerepemet. Megszerettem Nórát.”[1]

Henrik Ibsen Et dukkehjem, (Babaotthon) című drámája 1872-ben jelent meg, s az eredetivel csaknem egyidőben készült el a német fordítás. Az író maga készített egy boldog végkifejletű zárójelenetet is a drámához, amikor hírt kapott a flensburgi megváltoztatott végű előadásról. A Nationaltiende c. lapnak írja München, 1880. február 17-i levelében:

„Nyomban azután, hogy ’Nora’ megjelent, Wilhelm Lange úr, berlini fordítóm, aki az észak-németországi színházügyekben megbízottam is, arról értesített, hogy komoly oka van attól tartani, hogy a darabnak egy átdolgozása jelenik meg, más befejezéssel s igen sok északnémet színház ezt a megváltoztatott formáját fogja előnyben részesíteni. Hogy ennek az eshetőségnek elébe vágjak, elküldtem neki egy másféle befejezés vázlatát, hogy kényszerítő szükség esetén használja fel; ebben Nora nem jut el hazulról, hanem Helmer odatuszkolja a gyerekek hálószobájának az ajtajába, ahol rövid szóváltás után Nora összerogy, és a függöny aláhull. Erről a változatról én magam azt írtam a fordítómnak, hogy ’barbár erőszak’ a darab ellen. Tehát egyáltalán nem az én kívánságomra történik, ha alkalmazzák; de remélem, hogy nem sok német színházban kerül rá sor.”[2]

A budapesti Nemzeti Színház az első norvég kiadás után tíz évvel, 1889-ben mutatta be a drámát Reviczky Gyula fordításában, aki német szövegből dolgozott. Jászai Mari írja emlékirataiban:

„Én hoztam neki /ti. Paulay Edének, a Nemzeti Színház igazgató-főrendezőjének/ ’Nórá’-t Márkus Emma számára. Mert én csak a színházat láttam, soha barátot, vagy ellenséget. Mikor Justh Zsiga megismertette velem Ibsent, rohantam Paulayhoz a ’Norá’-val és ’Borkmann’-nal. Megkértem, hogy ’Nórá’-t elküldhessem Reviczkynek Arcóba, hogy ő fordítsa le. Így is történt. Ez volt Reviczky utolsó munkája.”[3]

Ezt megerősíti az 1889. július 11-én elhunyt költő nekrológja a Vasárnapi Újságban: „Irodalmi hagyatékában Ibsen ’Nórá’-jának teljesen kész fordítását találták, melyen a Nemzeti Színház megbízásából dolgozott, és egy vígjátékot.” [4]

Reviczky autográf példánya fennmaradt, ebből lett a nemzeti színházi rendezőpéldány, melyet az OSZK Színháztörténeti Tárában őriznek. [5] Ebben megtalálható az említett boldog végű befejezés is, de a kritikákból megállapítható, hogy az előadásokon az eredeti befejezéssel játszották. Reviczky nem érte meg a Nóra magyarországi bemutatóját, amely 1889. október 4-én volt a Nemzeti Színházban. Az előadást Nagy Imre rendezte, aki – Paulay Ede tanítványaként – mestere rendezéseiből tanulhatott, a Nemzeti Színházban ekkor sorozatban játszott francia társalgási drámák rendezői gyakorlatából. Ibsen drámáját ebben a megközelítésben a francia dramaturgiához közelíthette, vagyis a bonyodalom egy régebbi titok miatt robban ki, egy szerelmi háromszöget sejtet (Helmer – Nóra – Rank), továbbá, a dráma alapvetően a dialógusok jó megvalósítására épül, és kevesebbet bízott a szcenikai megoldásokra. A nemzeti színházi bemutató egyetlen díszlete híven követi a szerzői utasítást; tipikus polgári szobabelső volt látható, amint az a rendezőpéldányban található díszletrajzból kiderül. A címszerepet Márkus Emília alakította. Helmer: Mihályfi Károly drámai jellemszínész, Krogstadt: Szacsvay Imre a színház hősszínésze volt.

A bemutatót nagy várakozás előzte meg, a telt nézőtéren az első két felvonás sikert aratott, a harmadik felvonás vége azonban – a korabeli kritikák szerint megosztotta a véleményeket. Érthetően: a polgári anyakönyvezést és válást majd csak 1894-től vezetik be Magyarországon. Egyértelműbben foglaltak állást a kritikusok az előadás megítélésében, különösen a Nórát alakító Márkus Emíliát dicsérték, akinek ezt egyik legjobb alakításaként jellemzték. Márkus Emília huszonhét éven át ötvenhat éves koráig játszotta Nórát, miközben mellette Helmert Gyenes László és Gál Gyula, Rankot Pethes Imre játszotta.

Hasonló volt a véleménye a szerzőnek, Henrik Ibsennek, aki az 1891. április 20-i előadást látta, és Márkus Emília alakításáról megjegyezte: „Meine allerbeste Nora”! (az én legjobb Nórám). A korabeli szóbeszéd szerint Márkus Emília nemcsak Nóra szerepében, hanem nőként is elbűvölte Ibsent.

1925-ben, a Nemzeti Kamaraszínházban újból színre állították a művet. A bemutatót Horváth Árpád rendezte, akinek határozott társadalmi mondanivalója volt az előadással: nemcsak a női emancipáció problémáját vitte színpadra, hanem több olyan megoldást is választott, amellyel a Helmer által megszemélyesített polgári társadalmat is elítéltethette nézőjével. A férfi játékával például érzékeltette, hogy Helmernek viszonya van a szobalánnyal is. Helmer negatív beállítása már az I. felvonásban megkezdődött: polgári jólétben, megingathatatlannak tűnő biztonságban ült a karosszékében. Amikor Nóra (Váradi Aranka) tettére fény derült, Helmer magatartása megváltozott. Feleségét durván átlódította maga előtt a színpadon, a rendező bejegyzéssel is utalt arra, hogy eljátszandó, érzékeltetendő a színész játékában: Helmer házasságában is csak hasznot keresett a maga számára. A III. felvonásban megfordult a játék. Helmer már nem érzi biztonságban magát, ideges. Nóra viszont ekkorra nyugodt, határozott asszonnyá vált.

A következő híres Nóra előadást a Nemzeti Színház Kamaraszínházában 1941. október 11-én mutatták be Németh Antal rendezésében, Bajor Gizivel a címszerepben. A rendezőpéldány tanúsága szerint pontosan megszervezett játékritmus, határozott szerepértelmezés és színészvezetés jellemezte a rendező munkáját. A szövegben kevés változtatást tett, csak a régies, elavult kifejezéseket alakította át köznapibbá. [6]

Németh László írja „Századvég a nézőtérről” című, az előadásról szóló írásában: „ A polgári dráma, ahogy Ibsen megcsinálta, levette a házak falát, és benézett a lakásokba. Németh Antal ezt az irodalomtörténeti jellemzést, amely különben nem is túlságosan igaz, úgy rendezte meg, hogy előttünk bontotta ki a „Helmer-lakás” utcai falát, a hátsókat pedig időnként átvilágította.” A jellemek értelmezésére olvasható az a rendezői bejegyzés, miszerint „Helmer értelmi, Nóra érzelmi lény”. A kezdetben játékos, naiv, csicsergő Nóra, amelyet Bajor Gizi alkatával „hozott”, főleg Helmerrel és Krogstadttal való párbeszédeinek hatására fokozatosan válik elszánt, tudatos, határozott egyéniséggé, aki aztán végleg kiábrándul a neki szánt szerepből, legelső kötelességévé az önmaga és a világ megismerését teszi. Helmer viselkedésével bizonyítja, hogy nemcsak öntelt, de gyáva is. [7]

A II. világháború után a Madách Színház Kamaraszínházában mutatták be először Nórát, 1954. december 23-án, Németh László új fordításában. Hasonlóan Reviczkyéhez, ez a fordítás is előbb színpadról hangzott el; nyomtatásban csak később, 1957-ben jelent meg. Németh László „Műhelytanulmány: Nóra ürügyén” című írásában olvashatjuk:

„De Nórá-t már becsületből is csak norvégból szabad fordítani. Ahol a nyelv fékjei ilyen jól működnek, ott persze németből készült fordítás sem sikkaszt el annyit, mint ahol a pátosz: lelkiállapot, jellemrajz is. De azért mégis! Hisz én regényeket olvastam valaha norvégül, mért ne frissíteném föl a régi nyomokat most, amikor még egyszer használhatom” [8]

A színészből lett rendező, Bozóky István utasításai a helyváltoztatásokra, mozgásokra szorítkoztak, teret engedve a színészi játéknak. A díszlet polgári szobabelsőt láttat a zsúfolt kis színpadon. A rendezőpéldány húzásai a II. felvonás közepétől gyorsítják az előadás tempóját, ezen kívül Lindenné, a régi barátnő szerepe rövidült meg erőteljesen. Nórát Tolnay Klári, Helmert Horváth Jenő, Rankot Tímár József Kőműves Sándorral kettős szereposztásban, Krogstadtot Bárdy György alakította.

A darabválasztás jogosultságát a korabeli kritika többféleképpen ítélte meg. Aktualitását vitatták azok a kritikusok, akik úgy vélték, hogy a szocialista társadalom körülményei között a nők helyzetének változása miatt már érdektelenné vált Ibsen konfliktusa. Mások csak mint jó szereplehetőséggel számoltak, s ebből a nézőpontból értékelték az előadást. A megvalósítás, és főleg Tolnay Klári Nórája azonban már egyöntetű dicséretet kapott. Kiemelték – a korszakban kötelező érvényű szerepépítő módszer, a lélektani realizmus sztanyiszlavszkiji felfogása alapján – a jellem belső öntudatosodását hangsúlyozó fejlődését.

Gyárfás Miklós: Színész-könyv című művében részletesen elemzi Tolnay Klári alakítását, és kiemeli a tarantella-jelenet szinte jelképes fontosságát, melybe mozgásával, feszültségteremtő erejével a színésznő bele tudta sűríteni az egész drámát.

„ Szépnek lenni a színpadon –kívül –belül szépnek – csak ritka tehetségű színészeknek adatott meg. Tolnay Klári úgy szép a Nórában, mint egy hasonlat. Úgy szép, mint Ibsen gondolata. A dráma első jelenetében, a karácsonyi vásárlásból hazatért, a jó téli hidegből az otthon melegébe búvó jókedvű Nórát látjuk. Azt a Nórát, akit Helmer bankigazgató nevelt-formált magának: otthonának rabmadarát, a vidám kis pacsirta-feleséget. Tolnay Klári gondtalan, játékos Nórájának hangján, mozdulatain átüt valami ismeretlen szomorúság. A naivitására összevonjuk szemöldökünket, s a lélekre figyelve érezzük: Nórának ilyennek kell lennie, valami arra kényszeríti őt, hogy bolondozzék. S már a Helmerrel való első jelenetében arra riadunk, hogy Nóra a bankigazgatóvá kinevezett férjének tulajdonképpen házi jókedve, elviselhetetlen gyöngédségének rabszolgája, ostobaságának tündére…”

Majd később így jellemzi a híres tarantella-táncot: „… Nóra tarantella tánca a leghíresebb színpadi jelenetek egyike. Dramaturgiailag a mű konfliktusának rendkívüli érzékeny helyén van. Olyan drámai helyzetben, amelyben a mű hőseinek lelkiállapota pattanásig feszült. A fiatalasszony táncolni kezd, hogy elterelje férje figyelmét arról a végzetes levélről, amelyet kint az ajtóban a levélszekrény rejt. A második felvonás utolsó szakaszában, amikor Helmer meg akarja nézni, hogy jött-e valami levél, születik meg Nórában a gondolat, hogy táncolni fog a férjének, próbát tart a tarantellából. Helmer a maga nyárspolgári eszével nem is sejti, hogy miért táncol Nóra, tanító megjegyzéseket is mond az asszony riadt táncára. A helyzetet még drámaibbá teszi, hogy Helmert fölváltja a zongoránál Rank doktor….”

Pár sorral később:

„Tolnay Klári tarantella-táncának érdekességét, nyugtalanító művészi erejét éppen az biztosítja, hogy egész lényével táncol, lelkével is, s ezáltal a légkört nemcsak megtölti a tánccal, hanem egy változó s egyre tragikusabb lelkiállapotot dramatizál. Akárcsak egy nehéz színpadi monológnak, Tolnay tarantella-táncának is megvan a maga felépítése s egységre való tagolása. A tánc első felvonása (ha szabad így mondanom) a remény. Nóra mozdulatai akkor még azt fejezik ki, hogy bízik a tarantella sikerében. Az első nagy fordulat akkor áll be, amikor észreveszi Helmer türelmetlenségét, azt, hogy nem sikerül megnyugtatnia. Ekkor táncának egész ritmusa megváltozik, szenvedélyesen vált át a tarantella- monológ második szakaszára: lenyűgöző akar lenni, hódítóan szép és érzéki. Ezzel egyidőben jelentkezik tekintetébe a félelem, egy-egy fordulatában, dobbantásában, kezének idegességében. A harmadik felvonás, vagyis a tarantella tánc befejező szakasza is újabb drámai fordulattal lendül neki a tragikus kibontakozásnak. Helmer most már teljesen elveszti türelmét, Nóra vad lendületbe csap át. Most már szinte nem is ő táncol, hanem a rémülete. Tolnay Klári tánca ezekben a féktelenül lobogó percekben is pontos és fegyelmezett. Mozdulataival beszél, sír, könyörög. Táncával a drámát mondja, míg el nem érkezik a lélek teljes összeomlásáig.” [9]

Az Irodalmi Újságban jelent meg Benedek Marcell elemző írása arról, hogy mit jelentett különböző korok emberének ez a dráma. Hiszen a mű keletkezésekor még merészségnek számított igenlő választ adni arra a kérdésre, igaza van-e egy ilyen asszonynak. A századelő nőinek jelszava volt az „egyéniség”, s ez egységesen Nóra pártjára állította az akkor közönséget.

Idézet a cikkből: „A Nóra eredeti címén: babaotthon körül nagy viták folytak a múlt század nyolcvanas éveiben. Igaza van-e az asszonynak, aki otthagyja férjét és három gyermekét, csak azért, hogy egyéniségét kialakítsa? Szabad-e a gyermeksorban tartott asszonynak fellázadni és emberi jogait követelve, asszonyi és anyai kötelességeit megszegni…”

„Negyedszázaddal a darab keletkezése után még mindig izgató volt ez a probléma, de a századeleji ifjú barátnőink, akiknek minden második szava az egyéniség volt, egységesen álltak Nóra pártján.” [10]

A II. Világháború utáni magyar társadalomban megszokottá vált a nők munkavállalása, gyakorivá vált a családi otthonok felbomlása; de értékálló maradt a forma, az „állandóan feszültséget teremtő, klasszikusan összetömörített mese”, a párbeszédek feszessége, tömörítése. S a megváltozott viszonyokban is megmaradt a két nem érzés- és gondolatvilági közötti különbsége; az együtt élő, de egymást nem ismerő emberek hazugságra épült kapcsolata.

A rendezőpéldányokat az OSZK Színháztörténeti tárában, a fotókat és a kritikákat az OSZMI gyűjteményeiben őrzik.

(A tanulmány a Tolnay 100 konferencián került felolvasásra, 2014. október 31-én)